Nyugdíj a jövőben: Élet a húszezer forintos zsemlék között

Véletlenül látom meg az ablakon át a szomszéd új kocsiját. Óvatosan leselkedem, közben odahívom a férjemet, Mátét is, hogy ő is nézze meg. Csillogó szemekkel konstatálja, hogy bizony, szomszédunk a legújabb modellbe, a Meteorba száll be, majd fejtegetni kezdi, hogy milyen szép áramvonalas a kialakítása, és hogy vajon hangvezérléssel vagy kézlegyintéssel indította-e.

Én meg ettől csak egyre jobban fortyogok. Hogy lehet, hogy a hatvanöt éves szomszédunk, aki totál középszerű munkát végzett egész életében, a legújabb és legdrágább önvezető e-autóval furikázik egy nyugdíj nélküli világban? És nemcsak a kocsi. Állandóan vesz valamit. Az unokának azt a méregdrága játékszettet, karácsonyra a családi síelést. Mellesleg itt egy kis felújítás, ott egy kis beépített bútorcsere.

Hiába próbálkozom, Mátét nem hajtja a kíváncsiság, így egyedül maradok a problémámmal, hogy mi valamit biztosan rosszul csinálunk.

Egy óra múlva egy üveg borral a kezünkben a város másik végében, Áron és Hanna ajtaja előtt állunk. Ahogy az arcfelismerő szoftver ajtót nyit nekünk, megpillantjuk a harmadik házaspárt, Levit és Nórit, akik már egy pohár itallal a kezükben üldögélnek. Lelkesen, vigyorogva integetnek nekünk.

Áron, a házigazda megölel minket, a társaság rögtön cseverészni kezd. A nappaliba pillantok: Áronék két tinédzser gyermeke éppen egy applikációról irányítható hologram-várost vetítenek a szőnyegre. Építik a házakat, kereskednek. Hanna pár perccel később odaszól nekik, nem indulnak-e a buliba. De igen, feleli lánya, majd szól a bátyjának, hogy nyomjon egy save-et.

Az asztalra nézek: a legdrágább sajtoktól, frissen sült francia péksüteményektől, és a legnehezebben beszerezhető szezonális gyümölcsöktől, zöldségektől roskadozik. A sima, húszezer forintos zsemlén túl, amit én is ismerek, kint van még egynéhány féle, amelyek darabja negyven-, akár hatvanezer is lehet.

A szomszéd Meteorja után akarva-akaratlanul ráállt az agyam, hogy a többiek anyagi helyzetét vizslassam.

Ez a vacsora, főleg a mennyiségekkel együtt, nem semmi összeg! A ház hatalmas, modern. És ők is utaznak minden évben. Honnan van rá pénzük nekik is? Egyikük munkája sem fizet túl sokat.

Miközben ezen morfondírozom, épp Nóri mondata üti meg a fülemet: a kisebbiket befizették arra a felkapott készségfejlesztő nyári táborra. Gépiesen csatlakozom a gratuláló többiekhez, de ezt is meglepőnek tartom. Nóri tanárnő – ami azt jelenti, hogy már alig van néha egy napja 8 órányi munkával. Amióta az a Covid-19, vagy mi volt már, beindította a rohamos fejlődést a digitalizált oktatás terén, évről évre több tantárgyat vesznek át az automatizált programok és online kurzusok. A tanárok inkább csak kiegészítő segítségnek kellenek. Nóri férje, Levi meg egy sima kertész. Ennek a trendi gyerektábornak jó kis borsos ára van. Hogy csinálják?

Ekkor, mintha csak Nóri hallaná a gondolataimat, nevetve jegyzi meg: azért kiadásban nem semmi a dolog. De hát huszonéves korukban kötötték az élet-megtakarítást, mostanra hál’Istennek összegyűlt annyi pénz, hogy egy-egy ilyesféle hasznos dologra be tudjanak fizetni. Hanna rögtön át is veszi a szót, mert erről eszébe jutott, hogy édesapja most az egekben repül a boldogságtól, végre meg tudta venni magának azt a szép, tradicionális horgászcsónakot. Szólt neki a biztosító, hogy most érdemes felhasználnia az összeget, és már repült is a kikötőbe. 76 éves, de így szaladni még nem látták őt.

Ellágyulok és én is nevetek, de nem bírom visszatartani a kíváncsiságomat.

Megkérdezem, hány évesen kötötte az édesapja a nyugdíjbiztosítást. Hanna töprengve válaszolja, hogy ezzel most megfogtam, mert jó korán, valahogy úgy 35 éves kora körül.

A vacsorából hazaérve, míg a férjem a fürdőszobában van, beülök a gép elé. Rákeresek a nyugdíjbiztosítási csomagokra. Az egyiknél azt írják: „ha még legalább 10 éved van hátra a nyugdíjig…”, a másiknál egy bevezető szöveget pörgetek végig: „Szüleink, nagyszüleink még rendszeresen folyósított nyugdíjat kaptak a munkájuk után, olyan összegekkel, amelyek akár önmagukban elégségesek voltak a kényelmes életmódhoz. Ám ezeknek az időknek vége: visszavonulásunk után ma már csak kiegészítések járhatnak nekünk,

így magunknak kell gondoskodnunk szépkorú éveink színvonaláról.”

Fórumokat nézek – röpködnek a mondatok:

„nem lehet elég korán kezdeni”
„én húszévesen kötöttem”
„ha nem akarsz nélkülözni öregkorodban, akkor most kell elkezdeni”

Hát már akkor is ez volt a helyzet. Akkor pláne nem értem: mi miért nem foglalkoztunk ezzel korábban?

Máté megjelenik a fürdőszoba ajtajában, pizsamanadrágban, fogat mosva, s megkérdi, nem jövök-e aludni. Az asztaltól felállva azt felelem neki, hogy de, továbbá holnap kötünk egy előtakarékossági nyugdíjbiztosítást. A férjem pislog kettőt, ahogy elmegyek mellette, majd a fogkefével a szájában érdeklődik, hogy ez most honnan jött.

Én meg csak annyit felelek, miközben levetkőzöm, hogy én is jó kocsival akarok járni hatvanévesen. És nyaralni akarok, méghozzá külföldön. És nem akarom, hogy egész életünkben az alsókategóriás, húszezer forintos zsemlét együk. Lesz félretett pénzünk minden szükségesre, mert mi is azok közé tartozunk majd, akik előre gondolkodtak.