A 94 éves Sárdi Mária Holokauszt-túlélő története

Mária 1929. október 17-én született Budapesten egy tipikus magyar zsidó családba. Még ártatlan kamasz volt, amikor 1944 decemberében a német hadsereg katonái megszállták Magyarországot és a nyilasok segítségével sok százezer magyar állampolgárságú zsidót deportáltak, különböző koncentrációs táborokban helyezték el őket összezsúfolva embertelen kivégzésükig, végső elgyengülésükig, vagy nagyon kis százalékban a felszabadításukig. Hogyan lehetett túlélni ezeket a borzalmakat és hogyan lehet emlékükkel a mai napig együtt élni? Sárdi Mária története a túlélésről, az önfeláldozásról, a történelem egyik legsötétebb időszakáról szól, amelyről az asszony 50 éven át senkinek sem beszélt. Fél évszázadon keresztül minden fájdalmát magába temette, de egy nap mégis úgy döntött, mindent elmond – az Egyszer lent podcast 6. évadának első epizódjában Mária a megpróbáltatásairól mesél Lovas Rozi színésznőnek.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

1943. tél – Sárdi Mária a gondtalan tizenéves

Sárdi Mária megkapja első melltartóját, ettől igazi nagylánynak érzi magát.

Éli a gondtalan tizenévesek életét.

Vasárnap délelőttönként barátnőivel matiné előadásokra jár az operába. De a háttérben egyre több nyugtalanító esemény zajlik.

A rádióban gyakran hallja, ahogyan egy Hitler nevű bácsi kiabál, és a légi riadók miatt is egyre sűrűbben kell a pincében tölteniük sok-sok hosszú és unalmas órát. 

1944. tavasz – A sárga csillag

Az események felgyorsulnak. Mária az édesanyjával épp színházban van, amikor a színdarab közepén a főszereplő –Ajtay Andor- kijön a függöny elé, és bejelenti, hogy az előadást meg kell szakítaniuk, mert

a németek megszállták Magyarországot, ezért jobb, ha mindenki hazamegy.

Néhány héttel később minden zsidó családnak – így Máriáéknak is – be kell szolgáltatniuk a rádiójukat. 

Ezentúl minden zsidónak sárga csillagot kell viselnie az utcán. Ez azt jelenti, hogy ők mások, mint a magyarok. Mária semmit nem ért. Hiszen ezidáig meg volt róla győződve, hogy ő is magyar.

Azt hitte, a zsidó csak egy vallás a sok közül, nem az egész életét határozza meg.

Most összezavarodva emlékszik vissza egy saját költeményére, amit három évvel korábban szavalt el az iskolában a mikulás ünnepségen: 

“Decembernek hatodika, jó kormányzónk neve napja. Nagyon szereti a népét, megőrzi annak békéjét. Templomunkban leborulunk, istenünkhöz fohászkodunk. Imánk hallgatják az égben, Horthy Miklós éljen-éljen!!”

Mária őszintén bízik Horthyban. Abban bízik, hogy a kormányzó majd megvédi őket Hitlertől. De továbbra is felteszi magának a kérdést:

Most akkor Zsidó vagyok, vagy magyar? Vagy zsidó vallású magyar? És miért baj ez? Nincs sok idő ezen gondolkodni. 

Sárdi Mária vidéki családja gettóba kerül. Őket pedig átköltöztették a Lovag utcából egy “csillagos” házba. 

1944. ősz – Sárdi Mária nem járhat iskolába

A csillagos házból senki sem járhat már az iskolába. Azt a hírt kapták, hogy

a vidéki rokonaikat vagonokra rakták és Németországba vitték őket.

Mária édesanyja nagyon fél, ezért úgy dönt, hogy az egész család kikeresztelkedik.  

1944 október 15. – Bujkáló család

Mária is fél. A nyilasok a csillagos házból összegyűjtik és elviszik a tizenhat évnél idősebb és az ötvenhatévnél fiatalabb nőket és férfiakat. Mária anyukáját és nagypapáját is. Ő a nagymamájával marad.

A nap nagy részében csak reszket a félelemtől. Néhány nappal később egy katona hozza a hírt: a nagypapája nem bírta az erőltetett menetet Vác irányába, ezért ott, menet közben agyonlőtték. Szerencsére az édesanyja meg tudott szökni a téglagyárból. 

Mária édesanyja tudta, hogy nem maradhatnak tovább a csillagos házban.

„Valahol az Andrássy út egyik keresztutcájában volt egy kis üzem, akik katonai köpenyeket gyártottak, ők egy csomó zsidót befogadtak, közte minket is.”

1944. december elsején fedezik fel a nyilasok a bújkáló családot. A Teleki térre viszik őket. Onnan naponta járnak ki a Csepeli gyárba dolgozni. Reménykednek, hogy Pesten maradhatnak, amíg a háború véget nem ér.

Ez az utolsó bejegyzés, amit 1944 november 25-én, a történelem egyik legsötétebb órájában leírt a 15 éves kislány.

Aztán fél évszázadig nem ír semmit a naplójába.

Sárdi Mária 50 évvel később…

1994. tavasza. 50 év telt el. Sárdi Mária egy sikeres újságírói karrierrel a háta mögött, nyugdíjasként éli a boldog mindennapjait szerető férje, két gyermeke és unokái körében.

A hivatástudata, munka iránti szenvedélye töretlen, ezért nyugdíjasként is dolgozik. Munkája kapcsán olvasgatja aznap is a híreket, amikor véletlenül szemet szúr neki az egyik napilap cikke, ami arról számol be, hogy a Józsefvárosi Pályaudvaron holokauszt emlékkiállítás nyílt. Két marhavagont rendeztek be „kiállítási csarnoknak“. A hírben az állt, hogy az utolsó vagon 1944. június végén hagyta el ezt a pályaudvart a deportáltakkal.

A szíve egyre hevesebben kezd verni, mintha ki akarna ugrani a helyéről; mintha egy rozsdás, régi, beragadtnak hitt csapot egy nagy rántással most megnyitottak volna, Máriát elöntik az emlékek. Ez nem igaz! Őt, édesanyját, és nagymamáját jóval később, ‘44. december 7-én indították útnak a szinte biztos halál felé. 

Ez az eset késztette őt arra, hogy 50 év után újra elővegye a naplóját

és befejezze azt. Emlékezetből. Úgy érezte, hogy az igazságot mindenkinek tudnia kell.

Sárdi Mária: Kislány a pokolban

Sárdi Mária, a sikeres újságíró, holokauszt túlélő 2003. Június 16-án

naplójáért Béke Inter-lyra díjban részesül.

Csakúgy, mint Kertész Imre a Sorstalanság című regényéért. Mária eltökélt szándéka, hogy a világnak meg kell tudnia az igazat. 

2006-ban a könyvből monodrámát készítenek. Az előadás hatalmas siker. Mária pedig ezután is mesél. Mesél mindenkinek, akit érdekel a története, hiszen ha az a csap végre megnyílt, akkor már nem akarja elzárni. 

Fáradhatatlanul járja az iskolákat, ahol előadásokat tart a történetéről. Bárki kérdezhet tőle.

Sárdi Mária gyerekként ment a lágerbe, és gyerekként tért onnan haza. Az óvó, féltő szeretet, ami szó szerint körülvette őt a nagymamája és az édesanyja személyében őrizte őt meg gyermeknek.

Hiába volt 5 hónapig a földi pokolban, a napokat édesanyja és nagymamája védő szárnyai alatt töltötte. Mint egy pajzs őrizték, táplálták és melengették a kislány gyermekiségét. A koncentrációs táborban mindenki éhezett és fázott. Mária sem volt kivétel.

De az ő gyomra mégis kevésbé korgott, a teste kevésbé reszketett a dermesztő hidegben. Hiszen pont ugyanazok vették őt körül, akik otthon a Lovag utcában is.

Az anyai szeretet nem a körülménytől függ, még csak nem is a lehetőségektől.

Az anyai szeretet feltétlen és mindenható. Ez a gondolat végigkísérte Máriát egész életében. Olyannyira, hogy ez gyermekeiben is tovább él.

Az Egyszer lent podcast 6., új évadának első epizódjában Mária mesél életének legsötétebb szakaszáról.