Néder Panni vallomása arról, mi is zajlik a színfalak mögött

Néder Panni kamaszkorától kezdve olyan élethelyzeteken ment keresztül, ami miatt szinte beléivódott, hogy a fizikai és verbális bántás normális. Édesanyja folyamatosan azt sulykolta belé, hogy vele valami eredendően rossz, őt nem lehet szeretni. Utólag visszanézve, felnőttként, sok éves terápia után már látja, emiatt volt „fogékony” az ilyen típusú közösségi dinamikákra. A vele történtekről mesél Lovas Rozinak az Egyszer lent podcast új évadában.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Néder Panni bekerül az SZFE-re

Panni 18 éves volt, amikor közvetlenül érettségi után felvették egyedüli nőként és az osztályban legfiatalabbként az SZFE színházrendező szakára. Az első két évben a poklot járta meg, az egyik osztályfőnöke ugyanis hasonlóan viselkedett vele, mint az édesanyja.

Állandó volt a személyeskedés, a folyamatos degradálás, a képességei letromfolása, gyakorlatilag napi szinten megkérdőjelezte, mit keres ő itt és fel se kellett volna venni egyáltalán.

„Úgy döngölt a földbe csomószor csak engem, a fiú osztálytársaimat nem,

hogy az szörnyű volt, tehát én onnantól kezdve gyomorgörccsel jártam be az SZFE-re.” – mondja Néder Panni

Panni úgy érezte, a nála feljebb álló tanárok biztosan tudnak valamit, amit ő nem, egy titkot, hogy hogyan kell létezni a színházban, és fenntartás nélkül elhitte, hogy ő ezek szerint nem idevaló. Megszokta, hogy bántják. Egy színészmesterség órán jelenet közben súlyosan meg is sérült, amikor egy osztálytársa véletlenül halántékon vágta egy fanyelű súrolókefével.

Panninak agyrázkódása lesz

„Kiderült, hogy agyrázkódásom lett, kaptam egy vérömlenyt a fejemre, tényleg hallucináltam, nem bírtam megmozdulni.”

Négy nappal később Néder Panni visszament a próbákra. Borzalmas állapotban volt, ezt jelezte is az osztálytársainak és a tanárainak, de nem vették komolyan. Lejátszottak egy teljesen új jelenetet, majd a tanár utasította Pannit, álljon be és játssza el ő is.

Panni remegve támaszkodik az ajtófélfa díszletbe, rávetül a reflektorfény, tanára vele szemben ül, hideg tekintettel, bírálóan nézi és insturálja.

„Nem így, nem oda, tempó, tempó, a kezét tíz centivel feljebb rakja, mit képzel maga, hova figyel? Mondja a szöveget, mondja már, na, mi maga, idióta, hogy nem tudja?” Panni próbálkozik, de nem ismeri a szöveget, alig bírja felfogni a mondatokat, nem az jön ki a száján, amit szeretne…

„Bírtam egy pár percig, aztán kitört belőlem a zokogás, teljesen összeomlottam,

valahogy kitámolyogtam a teremből. Senki nem jött utánam…Szerintem ehhez hozzátartozik az is, hogy nyilván ez rossz volt, de hogy valamilyen típusú normalitásként kezeltem, ami megtörténik, hogy nekem évekkel később esett le, hogy úristen, ez nagyon-nagyon súlyos volt. Valahogy amíg a rendszer tagja vagy, nagyon nehezen érkeznek meg hozzád ezek a dolgok.”

Valami megváltozik

Akkor kezdett jobb élménnyé válni az egyetemi lét, amikor harmadévtől már színházaknál dolgozhatott külsős gyakorlaton és egyre több közös kurzusa, előadása volt a többi osztállyal. Valódi, életre szóló barátságok szövődtek, végre úgy érezte, a helyén van, a mindenhonnan kilógó, furcsa lány ebben a közösségben már nem is volt olyan furcsa.

2010-ben kezdte elkészíteni a diplomaelőadását, a Túl a maszat-hegyen című zenés mesejátékot a Pesti Színházban. Addigra már két éve dolgozott a Vígszínházban asszisztensként, illetve egy darabot is rendezett a házi színpadon, logikus volt, hogy itt készíti el a vizsgaelőadását.

A színházban töltött két év alatt tapasztalt már nehezebb, embert próbáló próbafolyamatokat, de Enikővel konkrét konfliktusa nem volt, inkább pozitív volt a kapcsolatuk, mert az igazgatónőnek fontos volt, hogy minél több női rendezőnek adjon lehetőséget.

„Nekem mondták is ezalatt a két év alatt, amit ott töltöttem, hogy na majd meglátod,

téged is ki fog csinálni, ki fog nyírni, át fog rendezni, meg fog alázni,

és akkor én csak naivan néztem, hogy de hát miért, tök jóban vagyunk, nagyon kedves velem, miért történne meg ez…Velem valószínűleg később történt meg, mint amit ezek az emberek gondoltak, mert tényleg volt ott egy nagyon jó évem, amikor nagyon felkarolt, és akkor ez a Maszat hegynél kezdődött.”

Néder Panni életében megkezdődik a rémálom

Az első furcsaságot a színház életét szervező művészeti titkárságon tapasztalta.

Panni a próbákat egyezteti a titkárságon, mire az egyik dolgozó sajnálkozva, de magától értetődően közli: Enikő a harmincöt próbából csak huszonegyre tud bejönni.

Panni nem pontosan érti ezt, miért jönne be a próbára, de vállat von, ő az igazgató, legyen, ahogy szeretné. Az is csak egy kicsit furcsa, hogy Enikő kiíratta magát a színlapra, mint művészeti vezető, de erre is bólint, oké. Bízik benne, hogy kooperatív lesz ez az együttműködés.

Az első próbán azonban már érezte, hogy

van egy mélyen gyökerező, ki nem beszélt feszültség a csapatában.

Dramaturg munkatársával, Eszterrel azt találták ki, hogy a klasszikus módszer helyett kreatív feladatokkal kezdik a próbát. A színészek egyik fele lelkesen belevetette magát a feladatba, a másik azonban vonakodott elkezdeni az alternatív dolgokat, magukba zárkózva, szúrós tekintettel ültek a színpadon.

Ahogy haladtak a feladatokkal, páran a kezdeti vonakodás ellenére becsatlakoztak, a végén azonban többekből kiszakadt, hogy mi ez az egész, mit csinálnak itt… Enikő aznap este üvöltve hívta fel Pannit, elhordta mindennek, hogy hogy képzeli ezt a gyerekes módszert és miért nem próbál rendesen. Ettől kezdve az igazgatónő bejárt a próbákra és a kezébe vette az irányítást.

Áthúzta az általa egyébként már korábban elfogadott jelmezterveket, kirúgta a koreográfust, egy-egy perc után leállította a jeleneteket és átrendezte őket. Közben minősíthetetlen stílusban a mikrofonba ordibálva utasította a műszakot, alázta meg a színészeket és a táncosokat, variált át mindent, ahogy éppen kedve tartotta.

Néder Panni eleinte próbált ellene menni, de mintha szélmalomharcot vívott volna, már ameddig mert egyáltalán harcolni. Állandósult ugyanis a verbális abúzus, a folyamatos megalázás, mind az ő földbe döngölése, mind az alkotótársaié, Panni pedig egyre lejjebb csúszott a tehetetlenségbe és szorongásba. Nem értette, mi történik.

Tehetetlenül figyelt, lefagyva, bénultan állt,

miközben Enikő üvöltött a csapatával. Szerette volna megvédeni őket, de mintha nem lett volna hangja.

A színészek sem tudtak segíteni Panninak. Ellentmondásos instrukciókat kaptak, ütötte egymást a két koncepció, Panni pedig teljesen tehetetlenül nézte, hogy az előadás, amibe minden kreativitását beleadta, széthullik.

Közben marcangolta a lelkiismeretfurdalás, amiért nem tud kiállni sem magáért, sem a csapatáért. Mintha újra gyerekszerepbe kényszerítették volna: némán tűrnie kellett egy nála nagyobb hatalommal bíró fél zsarnokoskodását.

Közeledett a bemutató, Néder Panni körül pedig egyre jobban szűkült a vákuum. Katasztrófa ez az egész, nem illik semmi sehova, ízléstelen, de ő az igazgató, mit tehetek én, mire van még ráhatásom, mibe kapaszkodhatok? – ez járt a fejében minden egyes nap.

Rémálmokkal küzdött, pszichoszomatikus tünetei lettek, alig aludt.

Egy éjjel fulladásos rohamokkal vitték be a János kórházba,

ahol az állapotát látva az orvos bent akarta tartani, de Panni tiltakozott…Kért egy injekciót, hogy gyorsan hozzák rendbe, hiszen neki másnap próbálnia kell.

Minden reggel megfogadta, hogy ez a nap más lesz, ma nem marad csendben. Jó, akkor ma megpróbálok másképp kommunikálni vele! Ám amint elérkezik a tíz óra és Enikő bejön a próbára, Panni minden ereje szertefoszlik és csak nézi, ahogy egy autoriter alak szétbombáz mindent, amit ő megpróbálna felépíteni. Gyomorgörccsel ül az elsötétített nézőtéren és a félelem, hogy mi fog történni, minden más gondolatot kitöröl az agyából. 

Pannira hosszú folyamat várt, és az, hogy megtanuljon kiálli magáért. Arról, mi lett végül az előadással, és hogyan alakult kapcsolata az igazgatónővel, Lovas Rozinak mesélt az Egyszer lent podcastben.