Miklós Ádám rendező halálfélelemmel szembenézve talált önmagára

Miklós Ádám dokumentumfilm-rendező. Gyerekkora óta csak az egyik szemére lát. Ettől eleinte nem érezte kevesebbnek magát, ám az általános iskolai bántások miatt megtanulta, hogyan rejtheti el másságát, miközben magában évekig cipelte a bántások és az önbizalomhiány súlyát. Már felnőttként elveszítette a nagypapáját, élete legfontosabb támaszát, és rövid időn belül akkori párkapcsolata is véget ért. Az évek során lerakódott nem-vagyok-elég-jó érzés, a feldolgozatlan gyász és a kapcsolata vége pánikrohamokban csúcsosodott ki: Ádám olyan identitásválságba került, amiből sokáig nem látott kiutat. Végül egy sziklafalon, a halálfélelemmel szembenézve találta meg önmagát. Ádám története az Egyszer lent podcastban arról a rögös útról szól, amin eljut valaki odáig, hogy saját magán kívül senki másnak ne akarjon megfelelni.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Miklós Ádám üvegszemmel kezd élni

Az óvoda udvarán gyerekek játszanak, hatalmas a zsivaj. A nagyobbak ki-be másznak egy sárga betonmedencéből. A medencében nincs víz, a gyerekek mégis önfeledten ugrálnak, fogócskáznak. Ádám a kék korlátba kapaszkodik, ő is játszani akar a nagyobbakkal.

Ügyesen felkapaszkodik a korlátra, ám egy óvatlan pillanatban a lába megcsúszik és előreesik a medencébe, megüti az arcát. Ez Ádám egyik első emléke arról, hogy fáj a szeme. Kisbaba kora óta csak az egyik szemére látott, ám ez a baleset válaszút elé állította szüleit. Vagy kiműttetik fiúk sérült szemét, vagy bent hagyják, de ezzel azt kockáztatják, hogy az ütés okozta szürkehályog a másik, egészséges szemére is átterjed. Szülei végül úgy döntöttek, kivetetik Ádám szemét, a fiú onnantól kezdve üvegszemmel él.

„Én semmit sem érzékeltem abból, hogy más vagyok,

de tudom azt, hogy ez egy nagyon határozott, szándékos döntés volt, hogy engem úgy neveljenek fel, hogy én ne érezzem azt. Talán addig, ameddig általános iskolába nem kezdtem el járni, én annyira nem éreztem, hogy én más vagyok, és hogy nekem mennyire kell figyelnem a beilleszkedésre vagy hogy bármi veszély érhet.”

Kicsi gyerekként az egyik meghatározó élménye az volt, hogy minden évben felutaztak Győrből Budapestre új szemet csináltatni neki. Ádám nagyon szerette ezeket a napokat: korán keltek, vonatoztak, utána pedig Budapesten csavarogtak.

Az iskolában minden megváltozott

Az óvodában nem is volt az „egyszeműségéből” probléma, ám általános iskolában ez megváltozott.

Ádám első osztályos. Büszke a tényre, hogy végre iskolás lett. Osztályfőnöki óra van. A teremben, a többiek előtt áll, mint egy kis szónok. Kéri az osztálytársait, hogy vigyázzanak rá, mert neki csak egy szeme van, nem érheti őt baleset. A gyerekek figyelnek, úgy tűnik, megértették, jól fogadják. Ádám nem látja, hogy mikor visszaül a padba, azért össze-összesúgnak mögötte…

„Voltak barátaim, de volt pár ember, aki nagyon gonosz dolgokat mondott, és az egy nagyon nehéz időszak volt nekem, mert nehéz volt elfogadni azt, hogy ilyeneket mondanak rólam és nagyon sok ilyen érzést tároltam el magamban. Az önbizalmam az nagyon kevés lett. Meg hogy énnekem talán volt egy olyan pont is, amikor nem is éreztem magam egy egyenértékű embernek.”

Miklós Ádám önbizalomhiánya

Az érzés, hogy ő kevesebb másoknál, onnantól fogva végigkíséri az életét, de nyíltan senkinek se mert beszélni róla.

„Én próbáltam otthon mondani, de szégyelltem magamat,

szóval úgy próbáltam mondani otthon vagy úgy próbáltam beszélni róla, hogy így kicsit körülírtam meg cizelláltam, hogy hát tudjátok, izé csúnyákat mondott, de nem mondtam el a valóságot, mert a valóság az ennél sokkal kegyetlenebb volt. Csak idén meséltem el édesanyámnak azt, hogy fociztunk, és akkor az egyik srác ilyeneket mondott, hogy rúgjátok úgy, hogy a másik szemére is vakuljon meg.”

A gimnázium alatt jobb lett a helyzet, de az átélt bántásokat nem tudta meg nem történtté tenni. Miközben lassan rakódtak le a lelkében ezek a rétegek, egyre több olyan mozdulatot, gesztust vett fel, amikkel titokban tudta tartani, hogy hiányzik az egyik szeme.

„Néha észre se veszik, meg már az évek alatt kifejlesztettem azt, hogy mik azok a mozdulatok, vagy azok a nézések, amikor legkevésbé lehet észrevenni. Szóval már gyerekként is tudtam azt, hogyha elfordítom a fejemet egy bizonyos irányba és úgy nézek, akkor a legfeltűnőbb, de ha odafordítom az egész testemet, akkor nem. És ezt sokan nem tudták, hogy miért csinálom, de én tudtam, hogy minél jobban be akarok illeszkedni. Ezek ilyen kis trükkök ahhoz, hogy hogy ne legyen feltűnő. És egyébként ezeket a mozdulatokat még csak most próbálom levetkőzni.”

Ádám és a nagypapája különleges kapcsolata

Ádám egyik legmeghatározóbb családtagja a nagypapája volt. Ő volt az, akivel órákig tudtak beszélgetni, aki mellette állt mindenben és ahol csak tudta, támogatta. Ádám részben neki köszönheti, hogy ő maga is történetmeséléssel foglalkozik, miatta lett dokumentumfilm-rendező.

„Már nagyon fiatalon sok időt töltöttünk együtt, ő szokott vigyázni rám. Ő az az ember volt, aki egyszerűen odaadta az idejét neked. És gyerekként is órákat beszélgettünk, bármit kérdeztem, bármi hülyeséget vagy ami érdekelt a világról, elmesélte, elmesélte azt, hogy milyen volt az élet, amikor ő nőtt fel.

Ő az a fajta nagypapa volt, aki így nem tudom, a nagykönyvben az az igazi bölcs és olvasott, kedves, csupaszív.

És nagyon meghatározó volt a családban. És már elég korán, gyerekként elkezdtem attól félni, hogy mi lesz majd, ha meghal, mert hát tudtam, hogy el fog egyszer jönni az idő. És furcsa az, hogy már így 11 évesen már azon feszengtem, hogy mi lesz majd, majd biztos feltalálják valami gyógyszert, hogy nem kell aggódnom, aztán az idő úgy ahogy múlt, egyre jobban reálisabbá vált, de ő mindig ott volt, és nem csak nekem, hanem a szüleimnek is.”

Miklós Ádám ezt a félelmet később sem tudta teljesen eltemetni magában, sokat szorongott miatta. Éppen Franciaországban élt az akkori barátnőjével, amikor valóra vált ez a félelem. Az Egyszer lent podcast új részéből kiderül, hogyan állította fejre Ádám életét nagypapája halála, ami után teljes identitásvesztésbe került. Hogyan tudott kilépni a hónapokig tartó céltalanságból, és miért volt sorsdöntő életében egy osztrák sziklamászás?

Ha tehetitek, hallgassátok meg a legfrissebb epizódot!