Egy tábor, ahol a gyerekek újra hinni kezdenek magukban

A nyári tábor sokunknak egyet jelent a szabadsággal: poros sportcipőkkel, esti, tábortűz melletti beszélgetésekkel, új barátságokkal és azokkal a pillanatokkal, amelyek évekkel később is előhívják a gyerekkor illatát. Vannak azonban gyerekek, akiknek ezek az élmények nem maguktól értetődők. A Generali a Biztonságért Alapítvány Mosolyvadász programja azért dolgozik, hogy gyermek- és lakásotthonokban élő fiatalok is megtapasztalhassák: tartozhatnak valahová, vannak erősségeik, és értékes szerepük lehet egy közösségben.

Idén is folytatódik ez a munka: a Generali a Biztonságért Alapítvány az Élményakadémia segítségével ismét táborokat szervez gyermek- és lakásotthonos gyerekeknek. A Mosolyvadász élménytáborokban a játék, a kihívás, a közös nevetés és a csendesebb, befelé figyelő pillanatok együtt teremtenek lehetőséget arra, hogy a gyerekek másképp nézzenek magukra – és egymásra. Erről beszélgettünk Csapi Andrással, az Élményakadémia ügyvezetőjével és trénerével.

„A nyár nekem egyet jelentett a táborozással”

Milyen gyerekkori élményeid vannak a nyári táborokról? Volt olyan, ami máig elkísér?

– Nagy táborozó voltam egészen kicsi koromtól. Anyukám iskolaigazgató volt, így nálunk teljesen természetes volt, hogy a nyár a táborokról szól: volt biciklitúra, vízitúra, bejártuk az egész országot. Kisiskolásként gyakorlatilag táborból táborba mentünk, és ez a nyár jófajta eltöltését jelentette.

Később a középiskolám úgynevezett Nomád tábora lett meghatározó: tíz nap sátorban, kerettörténettel, kreatív csoportos feladatokkal, versenyekkel, előadásokkal. A baráti társaságom lényegében ebből nőtt ki, a mai napig vannak innen barátaim. Ezek nagyon mély élmények voltak: távol a családtól, mobiltelefon és sokszor térerő nélkül. Megérkeztünk egy másik valóságba, ahol a külvilág valahogy megszűnt. A mai napig vágyom arra a fajta kapcsolódásra, amit ezek a táborok jelentettek.

Mi az, amit akkor kaptál egy közösségtől, és amit ma te is szeretnél továbbadni a gyerekeknek?

– A jelenlétet és a kapcsolódást. Azt az érzést, hogy csak mi vagyunk, és egy időre megszűnik a külvilág. Az Élményakadémián is azon dolgozunk, hogy ezt segítsük. Ma a fiatalok sokkal nehezebb helyzetben vannak ebből a szempontból. Egészen más azt kérni, hogy tegyük le a telefont és beszélgessünk, mint régen, amikor ez magától értetődőbb volt.

Számomra nagyon fontos, hogy a nehéz helyzetben élő gyerekek is megélhessék az önfeledtséget, a kapcsolódást, és azt, hogy megmutathatják magukat. Szeretem, hogy ott tudok segíteni, ahol valóban szükség van rám.

„Természetes volt, hogy velünk vannak”

Hogyan talált rád az a hivatás, hogy hátrányos helyzetű fiatalokkal dolgozol?

– Ez is családi történet. Anyukám olyan iskolában volt igazgató, ahol részben halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tanultak. Én ebben a közegben nőttem fel, velük táboroztam, természetes volt, hogy velünk vannak. Könnyen kapcsolódom hozzájuk, érzékeny vagyok arra, miből jönnek, hogyan vannak jelen egy helyzetben. Nem idegen vagy nyomasztó számomra ez a világ – inkább ismerős.

Sokáig dolgoztam az iskolában, aztán egyre inkább a civil terület felé fordultam. Rengeteget tanultam a táborozásból, később pedig tudatosan képeztem magam: élménypedagógiát, agressziókezelést, traumatudatosságot tanultam. Ma már olyan eszközökkel dolgozom, amelyek segítenek abban, hogy a program valóban megerősítő legyen a fiataloknak, legyen íve, és reagáljon az adott csoport szükségleteire.

Mit élnek át a gyerekek, amikor megérkeznek egy Mosolyvadász táborba?

– Ezt sosem tudjuk teljesen előre. Mindig kérdés, hogy mit hoznak otthonról, milyen állapotban érkeznek, milyen dinamikák vannak köztük. Igyekszünk előre feltérképezni, miből jönnek a gyerekek, de ez mindig tartogat meglepetéseket. Van, hogy az első napok nagyon küzdelmesek, és van, hogy az egész tábor az. Sok lépést kell megtenni ahhoz, hogy elhiggyék: amit mi hozunk, az nekik jó lehet.

Az első nap a ráhangolódásról szól. Fontos, hogy biztonságos környezet alakuljon ki, ezért közösen hozunk létre egyfajta csoportszerződést. Bevonjuk őket abba, mi történjen, hogyan működjünk együtt. A lényeg, hogy ne kívülről kapjanak egy kész programot, hanem részesei legyenek annak, amit együtt létrehozunk. Fontos a fokozatosság és hogy abban is megszólítsuk őket, amiben otthonosan mozognak.

Miben változnak a tábor végére?

– Sokszor nagyon erős bántásokkal, agresszív mintákkal érkeznek, ez a realitás. Igyekszünk olyan helyzeteket teremteni, amikben  egymástól támogatást tapasztalnak meg, meglátják egymás erőforrásait. Konstruktív mintákat mutatunk konfliktusok megoldására, feloldására, hogy megtapasztalják nem az agresszió az eszköz a nehéz helyzetek kezelésére.

Nem kívülről akarjuk megmondani, hogyan kellene viselkedniük, hanem abban támogatjuk őket, hogy saját magukban fedezzék fel ezt a képességet.

Ha előkerülnek problémák, azokkal tudatosan dolgozunk. Bántás esetén nem elfordulunk, hanem segítjük a fiatalokat abban, hogy megértsék, mi történik, és lehet-e másképp kapcsolódni.

„Nem az a lényeg, milyen magasra jutunk”

Ha egyetlen pillanatot kellene kiemelned egy táborból, ami számodra mindent elmond erről a programról, melyik lenne az?

– Sok kép ugrik be. Például amikor egy előző évi táborozó egy évvel később megérkezik, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Vannak visszajáró gyerekek, akiket éveken át követünk. Az üdvözlések, a pacsik, az ölelések nagyon erős jelei annak, hogy bizalommal vannak felénk, és létrejött a kapcsolódás. Ilyenkor sokkal könnyebb újra felvenni a fonalat.

De van egy konkrét élményem is egy magas kötélpályás feladatról. Egy résztvevővel együtt másztunk fel egy nagyjából nyolc méter magas kötéllétrára, biztosítással. Egymással szemben álltunk a létra egyik fokán. Ő remegett, nagyon félt. Én ott voltam vele, és azt mondtam: „Itt vagyok.” Nem az volt a lényeg, milyen magasra jutunk. Rám nézett, együtt lélegeztünk, és egyszer csak meg tudott nyugodni. Nekem ez mindent elmond. Hogy egy nehéz helyzetben is képes lehet megnyugodni, ha van mellette valaki, aki biztonságot ad.

Mi az a legfontosabb dolog, amit ezek a fiatalok magukkal visznek a táborokból?

– Nagyon sokat dolgozunk azon, hogy megerősítsük azt, ami jól működik. Hogy mindenki kapjon pozitív visszajelzést arra, amit csinál. Ezek a gyerekek sokszor hozzá vannak szokva ahhoz, hogy nem elég jók, hogy lemondtak róluk, hogy nem kellenek. Mi ezt szeretnénk visszahozni: hogy fontosak, jók, képesek. Nagyobb dózisban próbáljuk megmutatni nekik mindazt, amit talán ritkán hallanak magukról.

Azt is szeretnénk, hogy egymásban is észrevegyék a jót. Eszközöket adunk ahhoz, hogyan lehet konfliktusokat másképp kezelni, hogyan lehet próbálkozni, hibázni, újrakezdeni.

Ha az átmegy, hogy „több van bennem, mint gondoltam volna”, akkor már nagyon sokat tettünk.

Ehhez biztonságos kapcsolódások kellenek. Ha ezek nincsenek meg, sokkal kevésbé mernek próbálkozni. De ha sikerül olyan környezetet teremteni, ahol lehet kísérletezni, akkor nagyobb eséllyel születnek bátor próbálkozások is.

„Nincs kötelező sablon – a gyerekekhez igazodunk”

Milyen lesz az idei nyár a Mosolyvadász táborokban? Mire helyezitek a hangsúlyt?

– Van egy keretünk: a biztonságos kapcsolódás, az önfeledtség, a kihívások, a megerősítés és a konstruktív viselkedésminták tanulása mindig fontos. Van programív is, de azt, hogy pontosan hogyan haladunk, mindig az adott társaság határozza meg. Nincs kötelező sablon, amelynek mindenáron meg kell valósulnia. Figyeljük a csoport szükségleteit, és arra reagálunk. A cél ugyanaz: biztonságos kapcsolódást és megerősítést adni.

Mit tanulhatunk mi, felnőttek ezekből a gyerekekből és abból a közegből, amit a táborokban létrehoztok?

– Talán leginkább felelősségvállalást. Azt, hogy ne fordítsuk el a fejünket. Fájdalmas belegondolni, hogy vannak gyerekek, akiknek a családjukon kívül kell felnőniük. Mi a táborban megszeretjük őket, kapcsolódunk hozzájuk, aztán ennek a néhány napnak vége lesz. Ez nehéz. De közben azt is látjuk, hogy minden biztonságos kapcsolódás számít, minden odafordulás számít. Jó élmény lehet egy gyereknek, ha valakik figyelnek rá, törődnek vele, és jól vannak vele.

Nem szabad elmennünk amellett, hogy közös felelősségünk, hogyan bánunk azokkal az embertársainkkal, akik nehezebb helyzetben nőnek fel. A Mosolyvadász táborokban talán éppen ez válik láthatóvá: hogy egy tábor nem old meg mindent, de adhat olyan tapasztalatot, amelyre később is vissza lehet nyúlni. Egy mondatot, egy bátorító tekintetet, egy közös lélegzetvételt a kötéllétrán. És néha ennyi is elég ahhoz, hogy valaki először megérezze: nincs egyedül.