Varjú Gábor története az emberfeletti erőről és kitartásról

Dr. Varjú Gábort egész Szombathely ismeri, ő a környék egyik legnépszerűbb állatorvosa. A gyógyítás mellett a másik szenvedélye a sport. Egy biciklis baleset következtében sérült a nyaki gerincvelője, aminek következtében mellkastól lefelé teljesen lebénult. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a rehabilitációt követően újra versenyezzen, mostanra pedig parasportolóként triatlonozik és ugyanúgy az élete szerves része az edzés, csak kicsit másképp, mint a balesete előtt. Milyen út vezet a rehabilitációig és mekkora erő kell ahhoz, hogy valaki visszaküzdje magát a felszínre? Varjú Gábor története erről az ember feletti erőről és kitartásról szól az Egyszer lent podcast legújabb epizódjában. 

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Varjú Gábor gyermekkora

Képzeljünk el egy sötét hajú, kíváncsi tekintetű, izgága kisfiút, akiben csak úgy dúl az energia: ilyen volt Gábor gyerekkorában. Egészen kicsi korától az élete szerves része volt a sport: atletizált, evezett, futott és biciklizett.

„Alapvetően mindig is egy ilyen versengő típus voltam,

illetve általános iskolában már sportosztályba jártam, atletizáltam, tájfutásra jártam.”

Tizennégy éves volt, amikor életében először a televízióban látta a Vasi Vasember triatlonversenyt. Onnantól mindig motoszkált benne, milyen lenne, ha ő is egyszer teljesítené, milyen lenne egy igazi szuper sportolónak lenni, aki leúszik 1500 métert, 30-40 kilométert biciklizik és utána lefut még 10 kilométert.

Varjú Gábor és a triatlon

„Akkor még kicsi voltam ehhez, de mindig motoszkált bennem, és már elmúltam 30 éves, amikor először ezt 2002-ben meg tudtam csinálni. Saját kútfőből készültem, nem volt edzőm, semmilyen irányítás és így sikerült teljesítenem ezt a távot 2 óra 56 perc alatt. Hihetetlenül boldog voltam. A verseny vége felé a futáson görcsbe rándult combokkal, iszonyú kínlódás árán tettem meg ezt az egészet. Annyira mosolygós képeim voltak, amit utána készítettek. Hihetetlenül elégedett voltam.”

Gábor a verseny után a barátaival sörözik, jólesik a hideg ital három óra megfeszített sport után. A srácok végigszurkolták a versenyt, nagyon büszkék Gáborra, de azért nem győzik froclizni: Gábor azt hitte magáról, hogy igazi szupersztár sportoló lett és szupergyorsan futott, közben az egyik haverja végig sétált mellette a pályán strandpapucsban és játszi könnyedséggel tartotta a tempót Gáborral.

Onnantól fogva évente egy-két versenyen indult, aztán megszülettek a gyerekei, beindult a karrierje, így a sport, bár nem szorult háttérbe, kisebb részt vett el az életéből. 2013-ban tért vissza a komolyabb versenyzéshez, teljes gőzzel belevetette magát a sportba.

Gábor a csúcson van

„Közben már az ötvenedik évemet is elértem, és lényegesen jobb eredményeim voltak, mint előtte 15 évvel, harmincegynéhány éves koromban. Heti 12-16 órát töltöttem ezzel az egésszel, és valahogy ebbe belecsúsztam, és már

a Triatlon Szövetség ranglistáján a korosztályos dobogóért harcoltam.

A versenyeken is dobogós helyezéseim voltak, de igazából az időeredmények, azok piszkáltak engem, hogy jobb legyen.” – meséli Varjú Gábor.

Mindig ez a cél lebegett a szeme előtt: folyamatosan jobbnak és jobbnak lenni önmagánál, és ezt minden egyes alkalommal teljesítette is.

2021 szeptemberében járunk, épp egy külföldi verseny felkészülési időszakának közepén. Gábor a csúcson van. Élete legjobb eredményeit éri el. Sikeres a sportban, a munkában, a családja mindenben támogatja.

Úgy dönt, ma kimegy az autóútra kerékpárral edzeni, nem teszi rá az okosgörgőkre a biciklit. Azzal otthon lehet tekerni, ezt is szokták profi sportolók felkészüléskor használni. Ráteszik a görgőkre a kerékpárt és számítógéphez csatlakoztatják, így a virtuális valóságban tekernek. Mint egy high-tech szobabicikli.

A nap, amikor minden megváltozik

„Azon a héten többször is így tekertem, de aznap nem úgy döntöttem, vagy már untam ezt. És ami ugye abszurd: ez balesetmentes lett volna. De nem így döntöttem, hanem elmentem bicajozni, meg még útközben is gondolkoztam.”

Gábor tehát a szabadban teker. Egy könnyű, 120 kilométeres távot tervez. Már a nyolcvanadik kilométert is elhagyja, és addig minden rendben. Előfutam-bringát hajt, szorosan ráhajol a kormányra, csak az utat és a sávokat látja. Ismét a cél lebeg a szeme előtt: jobbnak lenni, mint tegnap volt. “Gyerünk, Gábor, gyerünk, ennyire gyér vagy, csak ennyit tudsz?” – a kissé negatív bíztatás mindig beválik.

Hamar megtörtént a baj

A baj azonban egy másodperc töredéke alatt megtörténik: Gábor túl későn eszmél, elfelejt időben felnézni, és 35 km/h sebességgel egy álló teherautónak csapódik.

„A 6-os csigolyám törött el, és a gerincvelő is úgy roncsolódott, hogy így a mellkastól lefelé, a mellkas aljától lefelé nem tudom mozgatni semmimet

és nem is érzek vele semmit. Ezen kívül eltörött hét bordám mind a két oldalon, és mind a két karcsontom is eltörött. Nem emlékszem semmire a balesetből, a bicikliedzésből, csak arra emlékszem, hogy hogy odafelé tekerek 85 kilométert.”

Miután egy idősebb férfi rátalált hívta a mentőket, akik helikopterrel vitték Gábort először a szombathelyi, majd a budapesti kórházba, ahol egyből az intenzív osztályra került. Itt még nem volt egyértelmű diagnózis: lehetséges volt, hogy mind a négy végtagja lebénul…

Tizenkét cső áll ki Gáborból – az egyikből infúzió csöpög, egy másikkal lélegeztetik, egy harmadik a katéter, az összes többi egy-egy műszerhez van kapcsolva. Csend van az intenzív osztályon, csak a gépek ütemes pittyegése hallatszik. Az altatásból szépen lassan ébred fel, de megnyugvást nem talál. Rémképek, tévképzetek gyötrik, ahogy tisztul ki belőle a morfium.

„Nem, nem kívánom senkinek. Ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy a Trainspotting filmben a főszereplőt a szülei bezárják egy szobába, és így drasztikusan elvonják a kábítószertől. Hasonló rémálmaim voltak.

Mozgott a plafon. Azt képzeltem, hogy a legközelebbi hozzátartozóim meghaltak.

Az orvosokról is azt gondoltam, hogy a morfinnal elaltatnak véglegesen, tehát tényleg ez egy szörnyű állapot volt…

Tényleg konkrétan halálfélelmem volt. Én több éjszaka is azt hittem, hogy akkor ez ez lesz az utolsó.”

Hetekig tartó tévképzetek

Hetekig tartott ez az állapot ébrenlét és tévképzetek között. Gábor azt sem tudta értelmezni, milyen nap van. A felesége ült mellette az ágyánál, egy naptárat mutatott neki, hogy mennyi idő telt el, hogy épp milyen nap van, hányadika, hogy segítsen Gábornak a valóságba kapaszkodni, de Gábor nem volt képes rá.

Éjszakánként alig tud aludni, mert a nővérek másfél óránként leszívják a folyadékot a mellkasából, ami folyamatos fájdalommal jár. Összemosódik a nappal és az éjszaka, a hétfő és a kedd, a hétköznap és a hétvége, úgy tetszik, soha nem fog véget érni ez az állapot.

Gábor ekkor még mindig nem tudta, mi vár rá. Érzékelte, hogy mellkastól lefelé béna, hogy nem tud mozogni, de az orvosok, hogy kíméljék, nem mondtak semmi konkrétumot. Pszichológust rendeltek hozzá, a doktornő minden nap jött és beszélgettek, ám Gábor ettől még nem lett jobban – valami hiányzott. Hiányzott a bizonyosság, az egyértelmű prognózis, amibe kapaszkodni lehet.

Az Egyszer lent podcast legújabb részéről kiderül, hogyan volt képes Gábor a felépülésre és arra, hogy visszataláljon a sporthoz súlyos sérülése után.