Benkovics Péter hosszú és gyötrelmes útja a boldogság felé

Benkovics Péter ma boldog, kiegyensúlyozott családapa, sikeres üzletember és erős hitű teológus, de nem volt egyszerű idáig eljutnia. Hiába született értelmiségi családba, hiába nőtt fel Győr egyik igényes lakótelepi negyedében, viszonylag hamar szembe találta magát az élet brutális kihívásaival. Ebben a történetben arról lesz szó, hogyan tudta feldolgozni egy felnőtt, látszólag sikeres férfi a gyermekkorában elszenvedett traumáit, az édesapja alkoholizmusából fakadó mindennapos bántalmazást. Hogyan hatott rá az édesanyja harca a rákkal és miként küzdött meg magában Istennel, akitől a segítséget várta, de nem kapta meg akkor, amikor a leginkább vágyott rá. Az Egyszer lent podcast új epizódjában Benkovics Péter meséli el történetét Lovas Rozi színésznőnek.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Benkovics Péter idillinek induló élete

Péter boldogságához minden adott volt: bátyja után második gyermekként érkezett egy szerető családba, ahol pedagógus édesanyja és gépészmérnök édesapja odaadóan szerették őket, és mindent biztosítottak egy irigylésre méltó gyerekkorhoz. De ez az idill nem tartott sokáig. 

“Kisgyerek voltam, amikor elkezdett ebbe az idillikusnak tűnő képbe belecsúszni egy-két olyan törés, amit hirtelen nem tudtunk hova tenni. Ez pedig az alkohol megjelenése a családban.”

Péter édesapjától az alkohol egyre többet követelt,

és már nemcsak tőle, de a családjától is. Korábban csendestársa volt csak a mindennapoknak, de szépen lassan egyre fenyegetőbb légkört hozott az otthonukba. 

„Jött egy nagyon megpróbáló időszak az életünkben, amikor eljött apukámnak az első kontrollvesztett időszaka. Győrben laktunk egy panel 8. emeletén, az iskola után elvégeztük a házi feladatot (…) elvégeztük az esti menetrendet és lefeküdtünk aludni.

De nem aludtunk, hanem teljes idegbe vártuk, hogy mikor és milyen állapotban fog apukám hazajönni.

És figyeltük, hogy hányadikra talál bele a kulcslyukba. Szóval addigra már az adrenalin az egekben. Akkor általában bejött a lakásba és valamin felhúzta magát, valami jelentéktelen dolgon és konkrétan életveszélyes lett. Ritkán volt fizikai bántalmazás, de az életveszély mindig ott volt a levegőben és ez iszonyatos teher volt…”

Pétertől elfordultak a rokonok

Egy alkoholista családtag szégyent jelentett a 90-es években. Ez a stigma pedig olyan erős volt, hogy még a rokonok is elfordultak a családtól, sőt, voltak, akik a gyerekeket hibáztatták édesapjuk alkohol-betegségéért. A gyerekek nem tudtak másképp védekezni, csak úgy, ha minden napjuk egy színjáték az iskolában, a külvilág felé.

“Volt, hogy nem tudtunk aludni egy percet se.

Volt, hogy reggel hatig ment, hogy apám ordibált.

És akkor mi pár óra alvással vagy alvás nélkül felöltöztünk és elmentünk iskolába és eljátszottuk, hogy az életem legnagyobb problémája, hogy a turbó rágónak a tetoválása az most nightrider vagy nem tudom mi.”

De a neheze még hátra volt. Péter édesanyját mellrákkal diagnosztizálták, ami az akkori kezelések hatékonysági mutatói és a túlélési statisztikák fényében a legrosszabb eshetőséget helyezte kilátásba: édesanyja halálát.

Benkovics Péter édesanyja beteg lesz

A győri panel 8. emeletén a fiúk izgatottan várják, hogy édesanyjuk milyen ajándékot hoz haza a három napos osztrák útjáról. Mária először ment el egyedül több napra, ezért a fiúk biztosak benne, hogy valami különleges dologgal lepi meg őket. Amikor tenyerükbe veszik az ajándékot, az arcukra őszinte értetlenség ül ki. Mi ez? Egy-egy apró csengettyűt tartanak a kezükben.

Ők nem tudják, hogy anyukájuk az élettől ment el elbúcsúzni Ausztriába.

Elvonult, hogy átgondolja a helyzetét, hogy megbarátkozzon a halál gondolatával, és erről az útról csak egy apró ajándékkal tért haza, mert nem akarta, hogy a gyerekei később a halállal kössék össze azt. 

Benkovics Péter ezért, mivel nem láthatta a helyzet valódi súlyosságát, végig őszintén hitt abban, hogy meg tudnak küzdeni ezzel.

„Mikor atletizáltam és mentem atlétika edzésre és leszállok a 14-es buszról és sétálok a győri Dózsa pálya felé, ezen gondolkozom, hogy az életem teljesen kilátástalan. Én ezen gondolkoztam, hogy ha anyukám meghal mert rákos, apám meg ilyen kontrollvesztett állapotai így fokozódnak, hát ki fog engem felnevelni?”

„Szóval már-már ilyen nevetségesen kilátástalan volt az egész…És akkor jött egy gondolat, eszembe jutott, hogy hittan órán tanították nekem, hogy senkinek sem nagyobb a keresztje minthogy elhordoztatná. (…) és isten meg fog segíteni, és nyugodt lehetek abban, hogy ez jóra fog kifutni. Akkor én ebbe belekapaszkodtam.”

Péternek a hit adott erőt

Ez a hit adott erőt Péternek ahhoz, hogy a sugárkezeléseken édesanyja mellett tudjon ülni és tartsa benne lelket, és ezzel magában is.

Mária minden várakozással ellentétben felépült

és tünetmentes volt évek múltán is, férje alkoholizmusa viszont súlyosbodott.

A dührohamok és bántalmazó epizódok egyre gyakoribbá váltak, míg egyik éjjel majdnem bekövetkezett a tragédia. Péter bátyjának kellett közbelépnie, hogy megmentse édesanyját apjától.

A menekülés gondolata elkerülhetetlenné vált.

Még akkor éjjel összepakoltak mindent, amit tudtak és végleg elhagyták az otthonukat.

Mária a pedagógusi fizetéséből bérelt egy lakást, és egyedül próbálta meg eltartani a fiúkat, ami finoman szólva sem volt könnyű. De az a békesség, hogy lefekszem aludni és akkor kelek fel, amikor kinyílik a szemem, vagy anyám felkelt szóval az elképzelhetetlen csodálatos dolog volt akkoriban. 

Miután szülei elváltak, Péter egyre ritkábban látta az apját. Időnként akár hónapokon keresztül semmi hír nem érkezett róla. Végül tizenhét éves korában kapta a telefont egy budapesti rokontól, hogy apját májelégtelenséggel kórházba szállították és lehet, hogy nem éli meg már a reggelt sem. 

Autójuk nem volt, ahhoz pedig túl késő volt, hogy vonatra szálljanak. Péterben a düh szomorúsággal keveredett, hogy nem láthatja még utoljára az apját. Gyűlölte a gondolatot, hogy utolsó emléke édesapjáról, hogy káromkodva, veszekedve, ordítozva váltak el egymástól. Szeretett volna még egyszer utoljára a szemébe nézni, ezért másnap reggel azonnal felszállt a vonatra. Hátha még életben találja.

“Emlékszem, mikor utoljára találkoztunk, akkor jöttem ki a kórteremből, és a fejemben megszólalt valami, hogy mondjam meg neki még egyszer, hogy szeretem, mert lehet, hogy többet már nem fogunk találkozni. Emlékszem, hogy visszafordultam az ajtóból és mondtam neki, hogy apu szeretlek és ő is mondta, hogy ő is engem és aztán többet mi nem találkoztunk. 

Ez azért sokat segített ahhoz, hogy legalább ezzel nem kellett később küzdenem.”

Péter bekerül az egyetemre

Péter megbocsátott. Apja halála után nem sokkal Budapestre költözött és a Műszaki Egyetem hallgatója lett. Amikor nekikezdett egyetemista éveinek abban reménykedett, hogy most

végre maga mögött hagyhatja szörnyű gyerekkorát,

az állandó színjátékot és fájdalmakat. 

Ez látszólag sikerült csak, mivel a megbocsátás és a trauma feldolgozása korántsem ugyanaz. 

Péter az egyetemen hamar befolyásos pozíciót kapott a Hallgatói Önkormányzatnál, és még egyetemistaként elindította saját vállalkozását, ami annyira sikeres volt, hogy önerőből tartotta fenn az albérletét és egy autót is tudott venni.

De a pörgös, élményekkel teli évek alatt az

Istenhite, ami gyerekkorában olyan erős volt, megfakult és elgyengült.

Így a boldogságot a külsőségekben kereste. Sikeres és népszerű volt. A pénzre nem volt gondja. Látszólag minden rendben volt körülötte, de megnyugvást semmi nem adott neki. 

Hogy miért döntött úgy, hogy nem menekül tovább a gyerekkori traumái elől, és hogyan tudott megküzdeni velük, az kiderül az Egyszer lent podcast epizódjából.