Mazzag Izabella: Szeretem az életem a borderline-nal együtt

Mazzag Izabella díjnyertes rendező, aki a Táncművészeti Egyetem után egy puszta véletlennek köszönhetően a Színház-és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező szakán találta magát. Rövidfilmjei mellett számos videóklippet és reklámfilmet is készített, nagyon fiatalon vált a szakma egyik legeredetibb és legizgalmasabb alkotójává. De a sikeres karrier margóján rengeteg gyötrelem és fájdalom hever. Borderline személyiségzavaráról Egyszer lent podcastunkban Lovas Rozi színésznőnek mesélt. Hallgassátok szeretettel!

Hallgasd meg most a kapcsolódó részt!

Mazzag Izabella gyerekkora

Izabella gyerekkorától fogva érezte, hogy más, mint a többiek, hogy mindenhonnan kilóg, és szinte senki nem tudja őt megérteni. Ennek sokáig nem tudta az okát. Végül 21 éves korában derült ki, hogy egy rendkívül nehezen kezelhető mentális betegségtől szenved, amit úgy hívnak: borderline személyiségzavar.

„Én úgy éltem végig az életemet a színműig, hogy nem kaptam szeretetet a környezetemtől. A családomtól igen, de amit többen el tudnak mondani magukról, hogy élvezték az általános sulit, vagy a gimit, esetleg utána az egyetemet, nálam ez így nem volt. Mindenhonnan kinéztek, kiközösítettek, bántottak és

a végén annyira lement az önbizalmam, hogy azt gondoltam, én ilyen bántani való vagyok.

És az SZFE-re meg bekerültem, ahol az osztályvezetőim és az osztálytársaim elképzelhetetlen szeretettel fogadtak. Azonnal megalakítottunk egy olyan közösséget, ami bizalmon alapul, ahol mindenről lehet beszélni, mindent el lehet mondani, és nem baj, ha hibázol. Olyan tapasztalásokat kaptam hirtelen, amiket addig nem éltem át…”

„Nagyon sokat sírtam otthon”

„Én emiatt nagyon sokat sírtam otthon, nagyon sokat panaszkodtam erről anyukámnak. Nem tudtam logikailag betáplálni a fejembe, hogy ez miért történik, mikor én nagyon kedves voltam, meg nagyon próbáltam megfelelni. És mégis ilyen szuper gonoszan bántottak a gyerekek.

„Általános suliban folyamatosan kiközösítettek. Volt egy lány, aki ok nélkül rám rúgta a padot, amikor beléptem az ajtón. Csináltak egy klubot, aminek az volt a neve, Ziza utáló klub és mindenki belépett. Nem értettem, hogy miért. Ez így a semmiből jött.”

Éppen ezért Mazzag Izabella már kiskorában is rendkívül zárkózott volt. Óvodai évkönyvébe azt írták az óvónénik, hogy mindig csak mellettük maradt és némán figyelte a többieket. Egyedül az édesanyjához tudott kapcsolódni, hozzá viszont nagyon.

„Nekem anyukám nagyon fontos. Mindig is az volt, és szerintem mindig az is lesz, mert ő az egyetlen, aki érti a nyelvemet.

Tényleg érzem rajta, hogy feltétel nélkül szeret, és bármit megcsinálna nekem,

szóval ő egy biztos pont, menekülés és támasz az életemben. És anya azt mondta, hogy ő is ilyen volt. Hogy őt is állandóan piszkálták a gyerekek, és azt figyelte meg, hogy aki kicsit különcebb, vagy furább, attól félnek. És a félelem az, ami miatt piszkálják.

Mazzag Izabella és a tánc

Izabella a táncban keresett menedéket. Sok mindent kipróbált, aerobik, balett, később pedig már tánciskolába járt. Nem érezte otthon magát ebben a közegben, de édesapja, aki nagyon szigorú szabályok mentén nevelte gyerekeit, nem tűrt ellentmondást.

Így került érettségi után a Táncművészeti Egyetem balett-szakára, ami egy nagyon kompetitív világ. Ahol óriási verseny zajlik a szerepekért és mindennaposak az ellenségeskedések. Mazzag Izabella hamar rájött, hogy nem ez a neki való út. Koreografálni viszont nagyon szeretett.

A diploma után úgy döntött, hogy balettmester lesz, mert ott kevésbé kell fizikailag megerőltetnie magát. Aztán amikor leült regisztrálni a képzésre, a felvételi honlap feldobta neki, hogy dokumentumfilm-rendező képzés indul a Színház-és Filmművészeti Egyetemen. Ez a véletlen mindent megváltoztatott.

„Amint beléptem a színmű épületébe, olyan embereket láttam, akiket még soha: Olyan pozitív közeg volt. Ahogy az emberek csak a lépcsőn járkáltak. Össze nem hasonlítható a táncművel.

Olyan volt, mintha egy Varázsvilágba léptem volna, és akkor így végigmentem a fordulókon.

Mazzag Izabella betegsége

Izabella magánéletében nem alakultak ilyen felhőtlenül a dolgok. Közvetlenül a tanév indulása előtt, 5 év együttlét után szakított a barátjával, akinek nem tudta tovább kezelni a drogproblémáit. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, óriási lendülettel vágott bele a munkába. Azt érezte, hogy a filmek terápiaként hatnak rá.

De a folyamatos munka, a kialvatlanság, az új egyetem és a szakítás túl sok volt egyszerre. Őrült erővel tört felszínre valami, ami mindig is ott lakott benne.

„Amikor hatéves körüli voltam, a nagymamám szólt anyukámnak, hogy szerinte valami nincs rendben velem. Mert hogyha ideges leszek, akkor remegek, és ezt nem lehet leállítani.

Szóval nagyon sok minden fura volt velem. És amikor a barátommal laktam, akkor ezeket elnyomtam. És azt éreztem, hogy ez nem egy normális dolog, és nagyon meg akartam felelni neki. És ezek kijöttek végül, tök máshogy. Elkezdtem hallucinálni.”

„Élhetjük ezeket a spirituális dolgokat, de meg fogok halni”

„Legelőször halott állatokat kezdtem el látni a földön. Amik nem úgy halottak, mint egy horrorfilmben, hogy kifordul a belük, hanem csak aludtak. És én meg tudtam valamiért, hogy halottak. Ilyen kölyök állatokat… Inkább háziállatokat… Aztán elkezdtem árnyakat látni. De azok sem olyan árnyak, mint a dementorok, szóval egyik se volt ijesztő. Inkább csak ott volt, mint egy embernek az árnyéka.

Mazzag Izabella miután szakított a barátjával, egyedül az édesanyjának mert mesélni ezekről a dolgokról. „Azt mondta, hogy erre csak legyek büszke, mert olyan dolgokat látok, amiket más nem. Én mondtam, hogy ja, de engem ez zavar, hogy konkrétan befékezek az út közepén, mert átfut előttem valaki. És amúgy meg nem futott át senki.

Szóval, hogy élhetjük ezeket a spirituális dolgokat, de meg fogok halni ebben.

„A látomások váratlanul érkeztek, és egy pillanat alatt szertefoszlottak, vagy átalakultak. Viszont egyre gyakrabban jöttek.”

Próbálta megérteni, mi történik vele

Izabella egyre kevésbé volt ura saját magának, és a látomások intenzitása csak nőtt. Összetört és tanácstalan volt, és az alkoholhoz fordult, hogy tompítsa ezeket az érzéseket. „Az a durva, hogy van egy év az életemben, amire semennyire nem emlékszem, és emberek mesélik el nekem” – mesélte Izabella, aki reménytelenül egyedül érezte magát a problémájával, amit senki nem érthetett meg igazán. Végül egy barátnője, Kármen közbelépett.

„Egy kávézóban találkoztam a barátnőmmel és állítólag szürke volt az arcom, meg ilyen nagy karikáim voltak. Kérdezte, hogy mi történik, mert nagyon rosszul néztem ki. Mondtam, hogy ha most ő nem hiszi el nekem, hogy hallucinálok, akkor én ezt feladom, mert tényleg hallucinálok. És nem azért, mert keveset alszom…”

És ha nem hiszi el, akkor örökre összetörik a lelkem. Kérdezte, hogy miket, meg mennyi ideig. Ő már akkor nagyon ismert engem és tudta, hogy

ha azt mondja, ennek lelki oka van, akkor nem vizsgáltatom ki. És csőbe húzott.

Azt mondta, a nagypapája is hallucinált, neki agyérszűkülete volt. És ezt ki kell vizsgáltatni.”

Mazzag Izabella és a borderline személyiségzavar

Izabella szerzett egy beutalót a neurológiára. Mindenképpen szerette volna gyorsan letudni a vizsgálatokat, mert másnap az osztályával ment volna Kazincbarcikára, terepgyakorlatra. A neurológiai vizsgálatok során nem állapítottak meg semmilyen problémát, ezért átküldték a pszichiátriára. Mivel egy pszichiáter ismerősétől kapta a neurológiai beutalót, azt hitte, csak beszélgetni fognak az eredményekről, de nem így történt.

„Gyanútlanul besétáltam a pszichiátriára, ahol a pszichiáter elkezdett kérdezgetni, hogy milyen nap van, milyen hónap. Egyiket sem találtam el. Ilyen általános kérdéseket tett fel, amik arra mentek ki, skizofrén vagyok-e. És mindegyiket rosszul válaszoltam meg, hogy nagyon durván skizofréniára utalt.

Beszéltem a hallucinációimról, olyan gyerekkori dolgaimról, amik így megmaradtak felnőtt korban is. Egy idő után azt mondta, itt végeztünk, ennyi, és menjek ki az előtérbe. Én kimentem az előtérbe, és mondta az asszisztensnek, hogy akkor

az Izabellának írunk egy beutalót a zártosztályra…

Így néztem, hogy én nekem, Izabellának?

És mondtam, hogy én nem tudok itt maradni, mert itt vagyok egy utcai ruhában, és holnap megyek terepmunkára az osztályommal. Akkor mondta a pszichiáter, hogy holnap nem fog terepmunkára menni, mert itt kell maradnia.

„Száraz lett a torkom, elbőgtem magam”

„Nem tudtam, hogy mik a jogaim. Hogy itt tarthatnak-e igazából, vagy amúgy kisétálhatok innen, és csak csináljuk egymással a hisztit… Úgyhogy annyira megijedtem, hogy elkezdtem menekülni és kifutottam az előtérből. Ez a Kútvölgyiben volt, elkezdtem össze-vissza futkározni, és közben hívtam telefonon anyukámat, miközben futott utánam egy ápoló.

Azt gondoltam, elővesz valami injekciót és leszedál.

Mondta anya, hogy 10 perc múlva ott van, és hogy ne menjek el. Mondtam, hogy jó.”

Miután megérkezett az édesanyja, Izabella szép lassan elfogadta a helyzetét, és azzal a feltétellel beleegyezett a kezelés megkezdésébe, ha megígérik neki, hogy nem kell örökre ott maradnia.

Mazzag Izabella a zártosztályon

A zártosztály előtt le kellett mondania a személyiségi jogairól, amik az édesanyjára szálltak. Nagyon félt attól, hogy már nincs tudomása a valódi állapotáról. Folyamatosan kérlelte az édesanyját, nyugtassa meg, hogy nem bolondult meg.

A zártosztálynak két része van: nyílt és a zárt zártosztály

Izabellát három napig tartották a zárton, ahol folyamatosan vizsgálatokat végeztek el rajta:

• laborvizsgálat,
• EKG,
• vérvételek,
• drog- és terhességi teszt.

Állandó megfigyelés alatt tartották. Meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy nem ön- és közveszélyes. Nagyon szigorú napi rutint kellett betartania és azonnal megkezdték a gyógyszerezését is.

Három nap elteltével átkerült a nyílt zártosztályra, ami jóval szabadabb volt. Gyakrabban látogathatták, és több dolgot vihettek be neki a látogatói. Minden nap csoportfoglalkozásokon vett részt, de ezek után sem mert senkivel szóba állni.

Mazzag Izabella: Pszichonapló

Édesanyja rendszeresen látogatta. Mindig rengeteg ételt vitt be neki, és egyik nap bevitte neki a tabletjét is, ami egy izgalmas ötletet szült. Mazzag Izabellának eszébe jutott, hogy az osztálytársai éppen terepmunkán vannak.

Arra gondoltam, én is csinálok egy terepmunka filmet. Csak én itt bent a zárton…

„Egyszer azt kértem, hogy hozza be az iPad-et, amin nem tudok telefonálni, de tudok zenét hallgatni, meg képet rögzíteni. És azzal videóztam, meg fotóztam, ami meghökkentő nekem. És közben vezettem egy álomnaplót, amibe leírtam az álmaimat. Mert a gyógyszertől nagyon durván kiélesedtek és intenzívek lettek. Azóta is emlékszem minden álmomra, minden nap.”

Azt is vezettem, hogy körülöttem miket mondanak az ott lakók. Ezeket az iPad-en felvettem egy hangtorzítóval és a képek alá, amiket rögzítettem, beraktam. Az volt a címe hogy Pszichonapló. És amikor visszamentem, az első napom a színműn megnéztem a többiek vetítését, mert pont akkor engedtek ki. Mondtam az osztályomnak, hogy menjünk fel a terembe, és levetítettem én is az enyémet.

Nagyon tetszett nekik és elkezdtek támogatni abban, hogy ezt csináljam meg nagyobb filmbe.

Mazzag Izabella filmje: Falkám

Miután Mazzag Izabella kijött a pszichiátriáról, a tanárai és az osztálytársai biztatására folytatni kezdte a filmjét. Egy borderline filmet szeretett volna csinálni, amiben nem csak ő van, hanem más borderline-ok is. Így született meg borderline-filmje, ami a Falkám címet kapta.

2020-ban mutatták be több filmfesztiválon. Számos díjat nyert érte, és kezdetét vette szakmai szárnyalása: videóklippek hazai sztárelőadókkal, reklámfilmek óriási ügynökségekkel, de a saját filmjeit sem engedte el.

A fiatal lány mindent megtett azért, hogy élete visszaálljon a régi kerékvágásba, de ez nem ment. Úgy érezte, a kinti világ sokkal zordabb, mint ami odabent volt. És a borderline szindróma tünetei sem hagyták el teljesen. Hogy mi történt ezután? Voltak-e Izának öngyilkos gondolatai? Mik voltak azok a fordulópontok, amik elindították felfelé? Milyen kezelést kap jelenleg? Kiderül Egyszer lent podcastunk 3. évadának 4. részéből, ami Spotify-on is elérhető.

Habár mindössze a népesség 2%-ánál diagnosztizálják a borderline személyiségzavart, valójában ennél sokkal több embert érint. Sokan az életkörülményeik, vagy a környezetük miatt soha nem jutnak hozzá a megfelelő kezeléshez.

Mazzag Izabella története teli van reménnyel, de arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyire fontos odafigyelnünk a környezetünkben élő emberekre, mert csak így tudunk segíteni azokon, akiknek szüksége van rá.