Kiss Noémi: „Az a jó az uszodában, hogy ott lehet sírni”

Kiss Noémi író, műfordító 7 és 14 éves kora között versenyszerűen úszott a nyolcvanas években. Felnőtt korában egy könyv hatására nézett szembe azzal, hogy az uszodában testileg, lelkileg bántalmazták és megalázták. Hogyan lehet túlélni az uszodai erőszakot? Miként hordozod felnőttként, amit gyerekként kaptál? Noémi történetét Lovas Rozi, a Radnóti Miklós színház színésznője hozta el nekünk Egyszer lent podcastunkban. Hallhassátok szeretettel!

Hallgasd meg most a kapcsolódó részt!

Kiss Noémi író gyermekkora

Kiss Noémi sportos családból származik. Édesanyja testnevelő tanár volt, és nagymamája is nagyon szerette a sportokat. Gyerekkorában sok időt töltöttek náluk Gödöllőn, így magától értetődő volt, hogy egy szünidő alatt megtanul úszni.

Hat évesen már kifejezetten jól ment neki, annyira, hogy tehetségére egy edző is felfigyelt, így az általános iskolát már sporttagozaton kezdte el. Noémi egyre jobban és lelkesebben úszott a Budapesti Honvéd úszó szakosztályában, majd édesapja egy incidens miatt úgy döntött, máshol kell edzenie. Egy forró nyári napon ugyanis az edzője szinte kényszerítette, hogy ebédre

egye meg a felkínált májat, amit a lány kiskora óta utált, undorodott tőle.

Öklendezve le kellett nyelnie az ételt, ez mély nyomokat hagyott benne. Akkor Selmeczi Attila volt a testnevelő tanára, aki az olimpiai bajnok Milák Kristóf egykori edzője is. Ő javasolta, hogy menjen át a budapesti Spartacusba, mondván, ott nemcsak egy modern uszoda épül, hanem új edzésmódszerrel is fognak edzeni.

Turi Györgynél kezdett edzeni

A Spartacusban Kiss László volt a vezetőedző, a fiatal tehetségeket pedig Turi György edzette. Kis Noémit és Egerszegi Krisztinát is. Noéminek a vasárnap kivételével minden napja ugyanolyan volt: hétfőtől péntekig két, szombaton egy edzésre járt, de a lelkesedése nem csökkent.

„Akkoriban az úszásban úgy oszlott meg a képzés, hogy a fiúkkal főleg a Szécsi Tamás foglalkozott, neki pápa volt a beceneve.

Nekünk meg jutott a cár, a Turi György,

akit mi nem cárnak hívtunk, hanem uborkának. Mindig kell gúnyneveket akasztani az edzőkre, mert különben nem bírod ki az edzést.”

Noémi minden nap fél ötkor kelt, hogy ötkor már a tizenhármas villamoson zötyögjön. Állandó útitársai a közeli gyárba igyekvő munkások voltak, akik annyira együttéreztek vele, hogy ha véletlenül nem járt a villamos, bevitték a munkásbusszal az uszodába, hogy ne késsen el. Háromnegyed hatkor csobbanás, két órás edzés, rohanás suliba, hogy ott a bambulásban pihenje ki magát. Majd utána újra kétórás edzés, aztán haza, leckeírás, vacsora és hétkor már alvás. 

Kiss Noémi imádta az úszást

Noéminek nemcsak kötelesség volt az úszás, fűtötte a versenyszellem. Annyira, hogy a fiúkat is beelőzte a medencében. Mindent a versenyeknek és az edzéseknek rendelt alá. De nem dönthetett mindenről. Egy nap a szülei az országos bajnokság felkészülési időszakában kikérték a Spartacusból egy hétre, hogy elmenjenek egy előre lefoglalt nyaralásra a SZOT üdülőbe.

Az úszóknak a nyaralás amúgy is tiltólistán volt,

de ebben az időszakban főbenjáró bűnnek számított. A 11 éves Noémi duzzogva elment, minden nap edzett a Balatonban, de lemaradt a felkészülésben, és nagyon rosszul sikerült a versenye. Az egészért a szüleit hibáztatta.

„Mai napig emlékszem rá, hogy nagyon-nagyon bántott, hogy nem vették komolyan a szüleim, hogy edzésre kell járnom, és kikértek. Mert pontosan ki vannak számolva a napok, hogy mikor vannak az állóképességi edzések, hány nappal a verseny előtt lehet lazítani.

Ez a magyar úszásmódszer, ami világhíres, amit Kiss László és Széchy Tamás talált ki.

Az uszoda egyet jelent az ordítással

Akkor haragudott az édesapjára, pedig pont ő volt az, aki megvédte őt, amikor két évvel korábban a Honvédban májjal tömték. De a negatív érzés, ami a Honvédban kezdődött, megmaradt. A szorongás az egy olyan élmény, ami a sporthoz kötődik. A sikerek, a versenyeredmény és a szorongás az mindig együtt volt.

Tanulmányok szerint azokban a sportágakban, ahol az eredményekért sokat és monoton módon kell edzeni, az erőszak beleeszi magát a sportba. Ilyen a torna, az atlétika és az úszás is. A félelem lassan pedig teljesen úrrá lett rajta és a többi gyereken. Noémi számára az uszoda egyet jelentett számára az ordítással. Ez különösen kegyetlen volt számára, mert családjában barátságos és jó volt a hangulat. Kiss Noémi Szülei még csak fel sem emelték a hangjukat. És az ordítás csak a kezdet volt, utána jött a megszégyenítés, a verbális és a fizikai erőszak.

Uszodai erőszak és bántalmazás

Szerintem én nem tartoztam az igazán bántalmazott gyerekek közé.

„Az edző mindig észreveszi, hogy ki az. Ezt úgy hívtuk, hogy a verhető. Aki úri gyerek, akinek híres szülei vannak, ahhoz nem nyúlt. Volt a verhető, az elvált, a labilis, a pszichésen terhelt, vagy akinek az apukája kimondottan kérte, hogy nevelje meg a gyerekét. Sok gyereket úgy visznek sportolni, hogy nagyon rendetlen, vagy hiperaktív.”

A verés a teljesítményhajszolás eszköze volt, nem a fegyelmezésé

Noémi gyerekfejjel nézte végig, ahogy társait az edző bevonszolja a wc-be és agyba-főbe veri, mert nem úsztak elég gyorsan. Kezdetben, amikor beugrott a hideg vizes medencébe, hogy leússza az előírt négyszer 200 métert, hogy ne unatkozzon a 2 órás edzés alatt, dudorászott, vagy fejben történeteket írt.

Később már csak arra tudott figyelni, hogy mikor szól az edző sípja. Akkor jeges rémület fogta el. Érezte, ha nem tudta megúszni a szintidőt. És ezt hamarosan az egész uszoda meg fogja tudni. Amikor meghallotta a sípszót, kimászott a vízből, és edzője biccentéséből tudta, hogy békaügetésben kell végigmennie az uszodán. Megszégyenülten leguggolt, és elkezdett ugrálni úgy, hogy kerülje a többiek tekintetét. Hogy ne nézzen senkinek a szemébe. Tudta, hogy tudják, most rosszul úszott.

A lányoknak békaügetés járt, a fiúknak meg papuccsal verés. Volt aki nem bírta, és elájult.

Kiss Noémi: „Itt titokban lehetett sírni…”

Kiss Noémi író szerint az a jó az uszodában, hogy ott lehet sírni, mert ott nem látszanak a könnyek. Hiszen minden tiszta víz, és a klórtól amúgy is mindenkinek piros volt a szeme. „Itt titokban lehetett sírni… Hogy legalább azzal nem szégyenülsz meg, hogy sírsz, és akkor még azt is látják a többiek. És arra is emlékszem, hogy a fiúk is nagyon sokat sírtak. És ez abszolút része volt az edzésnek, ez nem is volt kérdés, hogy a fájdalom az a része.”

Noéminek a menzás emléken túl van még egy képe, ami örökké eszébe fog jutni, mikor beleszagol a klóros vízbe. Egy szárazföldi edzés után az edző leültette a fiúkat a tornaterem parkettájára, a lányoknak pedig fürdőruhában kellett felvonulniuk előttük, mint modelleknek a szépségversenyen. A fiúk pedig pontozták őket.

A tizenhárom éves lányok pedig akkor szembesültek azzal, mennyit is érnek nőként. De ezt megcsinálták fordítva is. Az edzők ugyanis legalább annyit foglalkoztak a testükkel, mint a szintidejükkel.

Ha egy lányt kövérnek találtak, azt mondták neki: menj haza röfögni.

Félelem az edzőktől, a megaláztatástól

Kiss Noémi és a többi fiatal nem értették az egészet. Féltek az edzőktől, féltek a megaláztatástól, a fájdalomtól, de mégis minden nap bementek edzeni. Sőt, szerettek ott lenni, és szerették az edzőiket. Mert a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek sokszor éreznek szimpátiát azok iránt, akik ebben az állapotban tartják őket.

Ez az úgynevezett Stockholm-szindróma,

ami akkor lép fel, amikor a sok bántalmazás mellett az áldozat figyelmet, kedvességet is tapasztal a bántalmazójától.

„Az edző bejárt az öltözőbe… Így már eleve rettegve öltöztünk, hogy mikor jelenik meg, pedig kislányok voltunk… És akkor persze nyilván fizikai bántalmazás is volt: az a papucs, az tudom, hogy nekem is meglátszott, és nem motivált…

Amikor nagyon jól szerepelsz egy versenyen, akkor nagyon sok dicséretet kapsz. De csak akkor, abban a pillanatban, amikor bajnok vagy…

Podcast: Zsiga Melinda kick box bajnok története

Kiss Noémi Turi Györgyről mesél

Kiss Noémi saját bevallása szerint Túri Györgyről a mai napig apafiguraként is beszél, ám ezen csodálkoznak, hiszen rendszeresen bántalmazta őt. „Nagyon kevés férfi tanárunk volt a suliban, és ő egy férfi edző volt, egy tiszteletet parancsoló férfi edző, akihez ragaszkodtunk, aki mindig elvágólagos választ tudott adni a kérdéseinkre, aki minden problémánkkal foglalkozott…”

Noémi ma már tudja, hogy manipulálták őket, de akkor csak azt vette észre, hogy mindent tudnak róluk. Hogy ki kibe szerelmes, ki kivel barátkozik, milyen zenét hallgat, hogy van-e baj otthon. És ha kellett, akkor segítettek. Minden gyerek vágyott arra, hogy figyeljenek rá, hogy babusgatást kapjon.

A nyolcvanas években ráadásul

• a versenysportolóknak járó kiemelt támogatás,
• a külföldi utazások,
• egy márkás dressz, vagy
• hogy nem kellett bemenni az iskolába az első és az utolsó órára,

rendkívüli ajándék volt. Eszükbe sem jutott kiszállni.

Nem volt opció, mert nagyon sok munkád volt benne.

„És ha kiszálltál volna, az azt jelenti, hogy mindent kidobsz az ablakon. Ez olyan, mintha mondjuk futnál egy maratont, és mindig ki akarnál szállni. Ki akar kiszállni maratonfutás közben azért, mert iszonyatosan fáj neki, mert rossz, mert belekerül a fájdalom örvényébe? Ez a sport, ez a versenysportnak a lényege. Hogy tűréshatárig megy.”

Meddig lehet tolni a tűréshatárt? Mikor és miért lett vége Noémi sportolói karrierjének? Hogyan illeszkedett be a civil életbe, és fordult az irodalom felé? Kiderül Egyszer lent podcastunkból, amit a Spotify-on is meghallgathatsz.