Dani Gyöngyi paralimpikon: „Meg kell tennem”

Dani Gyöngyi 16 évesen öngyilkos akart lenni és leugrott egy ház tetejéről. Nem halt meg, kerekesszékbe került, huszonéves korára azonban paralimpikon lett. Hogy miként találta meg az élet értelmét? Erről szól az Egyszer lent podcast sorozatunk ötödik epizódja. Gyöngyi beszélgetőpartnere Lovas Rozi, a Radnóti Miklós Színház színésznője volt.

Hallgasd meg most a kapcsolódó részt!

Dani Gyöngyi igyekezett jó gyerek lenni

Szegény családból származott, édesanyja takarítónő volt, édesapja a sörgyárban dolgozott. Családi helyzete sajnos az iskolai viszonyaira is rányomta bélyegét. Osztálytársai sokat csúfolták őt, hogy nincsenek meg a legdivatosabb dolgai, és számos szánakozó pillantást kapott azért, mert melegítőben járt iskolába. Ráadásul egyetlen osztálykiránduláson sem vehetett részt, mert nem volt rá pénzük.

Iskola után sem a tanulás volt a fő elfoglaltsága, mert sokat kellett segítenie a háztartásban, ami főleg értelmi fogyatékossággal született húgának támogatása, segítése volt. Húgát a kisegítő iskolából általában ő hozta el, így az együtt töltött délutánok alatt szoros kapcsolat alakult ki közöttük.

Gyöngyi igyekezett jó gyerek lenni, de a tanulással továbbra sem boldogult, nem jött ki osztálytársaival, a házi feladatát szinte soha nem készítette el. Családjukban nem volt divat a beszélgetés, a lelkizés, szülei soha nem kérdezték meg tőle, hogy mi volt az iskolában. Igazi kulcsos gyerek volt, így az iskolai problémák általában rejtve voltak előttük. Ha viszont fény derült rájuk,

szülei a támogatás helyett inkább azt éreztették vele, hogy nem hisznek benne, és nem elég jó, amit Gyöngyi el is hitt.

Mindez azt eredményezte, hogy rossz tanuló lett. Ez a bélyeg rendkívül bántotta őt, de tanulás helyett az időt mégis a barátnőivel töltötte és eldöntötte magáról, hogy ő szánalmas és rossz.

Az iskolai teljesítménye miatt szülei ragaszkodtak hozzá, hogy legyen szakmája, hogy legyen belőle valaki. Édesapja kitalálta, hogy legyen belőle szakács, bár ezt is félve kezelték, hiszen a grammokat itt is össze kell adni. Gyöngyi igyekezett – habár bemesélte magának, hogy ő butácska -, nővére még korrepetálta is, de végül ebben is csődöt mondott és oda küldték szülei, ahova minden rossz tanulót: fonalgyártó szakmunkásképzőbe.

Mindenkinek jobb lenne, ha Dani Gyöngyi eltűnne?

Ez bármennyire is bántotta Gyöngyit, továbbra is iskola mellé járt, 16 évesen annyit bulizott, amennyit csak tudott. Amikor szülei látták, hogy végképp nem bírnak lányukkal, kollégiumba adták. Gyöngyi élete ott még szabadabb lett, bandázott, egyik fiú ágyából a másikéba vándorolt – azt hitte ettől lesz több, de érezte, hogy helytelen, amit csinál és egyre többször fordult meg a fejében, hogy mindenkinek jobb lenne, ha ő eltűnne.

Egy februári napon kiderült számára, hogy terhes. A hírre bevette édesanyja erős gyógyszereit. Amikor ezt anyja megtudta, orvoshoz vitte a gyógyszerektől szédelgő Gyöngyit, aki megalázó módon közölte vele, hogy nincs miért szédelegni, ez egy normális terhesség és egyből kiírta abortuszra. Gyöngyit teljesen megrázta a hír, az orvostól hazafelé többször meg kellett állnia hányni, de nem a terhességtől, hanem a gyógyszerektől. Édesanyja rosszallására Gyöngyi bevallotta, hogy beszedte anyja gyógyszereit. Mire ő azt mondta, hogy márpedig akkor sem viszi el gyomormosásra, mostanra már kilevegőzte a gyógyszerek hatásait.

Gyöngyit valószínűleg édesanyja szenvtelen reakciója és az, hogy lánya lelki harcairól tudomást sem véve viselkedett, indíthatta el azon az úton, aminek a vége egy öngyilkossági kísérlet lett. „Ezért jutottam el oda, végül, hogy nem tudok változtatni, gyenge vagyok hozzá, nincs akaraterőm. Ezt erősítettem magamban, és jutottam el oda, hogy

akkor ha nem tudok változtatni az életemen, akkor magán az életállapotomon akarok változtatni, és ki akarok ebből az egészből szállni.”

Másnap reggel Gyöngyi átment egy szomszédjához, akinél barátja épp ott volt. Már tudott a terhességről, felpofozta Gyöngyit, akiben ekkor indult el valami. Kirohant a házból, befutott a szomszéd épületbe, ahol nyitható tetőajtót keresett. A tetőn a februári hidegben pulcsiban ülve jó pár órát töltött el, mielőtt ugrott. Még édesanyját is látta hazajönni, majd pedig rendőröket, akik észrevették őt. Ekkor valami végleg átfordult benne: hogy most már muszáj megtennie, hiszen mit fognak róla gondolni, akik látták őt, hogy még erre sem képes… Majd pedig ugrott és egy kiáltást hallott, amiről máig nem tudja, hogy az övé volt, vagy valakié, aki látta őt.

„Nem annyira úgy sikerült ez a kép, azt éreztem, amit nekem előírtak, és gyengének és egyedül éreztem magamat ahhoz, hogy helyrehozzam ezt a képet és tényleg olyan legyek, mint amilyennek lennem kell.”

Dani Gyöngyi nem meghalni akar, hanem élni

Gyöngyi túlélte a zuhanást, gerincvelője elszakadt és deréktól lefelé lebénult. Az ugrás utáni első emléke az volt, amint nővére a kórházban mondja neki, hogy ő ismer boldog kerekesszékes embereket. Ezután jött rá, hogy nem meghalni akar, hanem élni.

Gyöngyit március elején műtötték meg. Azt hitte, hogyha ez sikeres lesz, újra járhat, azonban ez egy stabilizáló műtét volt. Orvosa kegyes hazugsága – hogy ha 3 éven belül javul az állapota, akkor újra járhat – mégis erőt adott neki. „Eltelt a 3 év és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy elmúlott a 3 év és már nem azon rugozók, hogy fel akarok állni a kerekesszékből, hanem élem a mindennapjaimat.

Az a fontos, hogy én tanulok, hogy dolgozzak, hogy kapcsolataim vannak, hogy sportolok, egy csomó célom lett, egész más életem lett, mint ami előtt volt.”

Gyöngyi ma már rendkívüli kerekesszékes női tőrvívó, aki nemcsak többszörös paralimpikon és édesanya, de másokat is arra tanít, hogy sosem szabad feladni, érdemes küzdeni, mert mindig van tovább. Hogy a sport és mások támogatása, hogyan segítette ki őt a depresszióból és, hogyan épült fel általa karrierje, kiderül Egyszer lent podcast sorozatunk 5. részéből!

Részletek az Egyszer lent korábbi epizódjaiból:

Sterczer Hilda hitte, Erőss Zsolt lesz az a hegymászó, aki megöregszik
Epres Attila: “Ez azt jelenti, hogy rákbetegségem van?”
Szvitacs Alexa: „Nagyon furcsa volt felébredni a kómából”
Bajzáth Sándor: “Egész nap döfködtem magam”