Kozmann György története Kolonics György tragikus haláláról

Kozmann György többszörös világ- és Európa-bajnok, kétszeres olimpiai bronzérmes kenus. Ez a sport gyerekkorától kezdve központi szerepet töltött be az életében, ami szépen lassan a hivatásává vált. Ennek ellenére mindig is érezte, hogy várja őt egy másik élet valahol a szárazföldön, de sok idő és egy hatalmas tragédia kellett ahhoz, hogy érzései a megfelelő helyre kerüljenek. Az Egyszer lent podcast új epizódjában Kerekes Vicának Kozmann György meséli el, hogyan tudta feldolgozni a sporttársa, barátja és példaképe – Kolonics György – halálát, és hogyan tudott váltani az élsportról a civil világba.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Kozmann György fiatalkora

Gyuri kilenc éves volt, amikor a paksi általános iskolába ellátogatott Laci bácsi, hogy meséljen a gyerekeknek a kenuzásról. Nem volt annyira nehéz dolga abban, hogy felkeltse a kicsik érdeklődését, mert indiánokról, kalandokról és evezésről beszélt nekik. A kisfiúk ezért -Gyurival együtt- el is határozták, hogy megnézik maguknak közelebbről ezt az indiánosdit és ellátogattak Laci bácsihoz a csónakházba.

Az évek során a kisfiú Gyuriból kiskamasz lett, aki minden szabad percét vagy a csónakházban az edzésekkel, vagy a Laci bácsi által szervezett különböző programokkal töltötte.

Szinte észre sem vette azt a rengeteg energiát és munkát, amit a sportolásba fektetett.

Egyszerűen csak azt csinálta, amihez a leginkább kedve volt: kenuzott. Azon nem gondolkodott, hogy belőle valaha sportoló lesz, mert az egészet egy kalandnak fogta fel. Jó társaságban volt, vízitúrákra járt, sokat volt a szabadban és sokat lógott a kortársaival.

„…Nem volt bennünk feszültség, nem volt bennünk kényszer, hanem nagyon jókor, nagyon jó átvezetéssel egyszer csak már nem a vízitúrát vártuk, hanem megint a magyar bajnokságot, ahol a szegedieket majd jól elkalapáljuk. Tehát ez egy észrevétlen és nagyon jó időben történő átmenet volt. Ehhez kellett Laci bácsi nagyon jó érzéke. Az ő velünk élt, az ő élete egybefonódott ennek a csapatnak az életével.”

Szabadidős tevékenységből hivatás

Alázattal és szorgalommal edzett. Az ifjúsági versenyeken legtöbbször kiváló eredményeket ért el, de még ennek ellenére sem fogalmozódott meg annak a lehetősége, hogy ebből a jópofa szabadidős tevékenységből egyszer majd a hivatása lesz. Nem érezte sem a tétjét, sem a súlyát. Ő csak csinálta a dolgát; kenuzott.

„Akkor már egy-egy ilyen riportban megkérdezték tőlem, hogy ezt az óriási árat hogy vagyok hajlandó megfizetni. És akkor már kezdtek leesni ezek a momentumok, hogy én ezt nem is érzem nagy fizetségnek, hogy én edzőtáborba vagyok a nyáron Dunavarsányban, vagy bárhol, miközben a többiek Balatonon vannak, vagy éppen buliznak valahol….”

17-18 évesen addig-addig menetelt becsülettel és szorgalommal felfelé a ranglétrán, amíg egy napon megérkezett a fiatal felnőtt versenyzők közé. Azok közé az élő legendák közé, akiket pár évvel ezelőtt még, kisfiúként a messzi távolból Istenített.

Kozmann György bekerül a legendák közé

A szorgalmával és a kitartásával ugyan nem volt gond, mert simán hozta azt a szintet, amit a profi sportolók, csak ő úgy érezte, hogy nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amikkel a többiek.

Hiszen a profi sport világában már kell az ego és a pszichológiai hadviselés is, azért, hogy egyre feljebb és feljebb lehessen jutni a ranglétrán, és ő erre egyáltalán nem volt felkészülve. Neki bőven elég volt az, hogy tele lelkesedéssel kenuzhat.

„Én emlékszem arra 2000 ben, amikor Kolóék kijutottak a válogatón Sydneybe az olimpiára, ő megnyerte. Hát mondjuk kétség nem fért hozzá, hogy ő fogja megnyerni a hazai válogatón, és aztán utána Sydney-ben… Előtte itthon a válogatón, amikor ő nyert, Hoffman Ervin lett a második, én meg lettem a harmadik mindkét válogatón egyébként.” – meséli Kozmann György.

De a tehetség gyakran utat tör magának és így volt ez Gyurival is. Mivel már rendszeresen járt fel Csepelre párosozni, ezért szépen lassan mindenki megismerte őt, és egészen otthonosan mozgott a nagy csepeliek között.

2001 őszén Kolóék edzője felkérte őt, hogy csatlakozzon a csepeli csapathoz.

Paks üdvöskéje bebocsájtást nyert az igazi nagybetűs evezők közé! Laci bácsi mérhetetlenül büszke volt a tanítványára és támogatta Gyurit, hogy menjen tovább az úton, ami a legendák közé vezet.

„Egy ilyen csapatban nem volt olyan edzés, ami ne számított volna.”

Ennek a hangulatát pedig Ludasi Robi, az edző teremtette meg, aki vasszigorral bánt a fiúkkal.

Hamar rájött arra, hogy hogy itt nem csupán a legjobb magyar evezősök közé csöppent, hanem a világ sportelitjéhez tartozik már, ahol az intenzív edzések, a teljesítmény csúcsrajáratása a cél. Ez már több mint hivatás. Ez már életvitel, aminek a legnagyobb képviselője Kolonics György volt.

Kolonics György

Ő már akkor igazi szupersztár volt a sportágban. Kolónak semmi más nem számított, csak a teljesítmény.

Az edzéseken elért résztáv eredményeket éppen olyan komolyan vette, mit a versenyeket. Hét napból hatot edzettek, de ő még a hetediken, az egyetlen szabadnapján, vasárnap is lement edzeni, csak hogy már a hétfő reggelt is csúcsformában kezdje.

Szinte egy percre sem tudott kikapcsolni, vagy elvonatkoztatni a kenuzástól. A csúcsteljesítmény neki alapállapot volt. És bár Koló habitusa kifejezetten inspirálta Gyurit, ő mégis igényelte, hogy legyen magánélete is, hogy legyen hobbija, hogy időnként kikapcsolódhasson.

Tehát annak ellenére, hogy az ő hozzáállása teljesen más volt, az elért eredményei miatt hamar egy csónakban találta magát Kolóval.

Koló és Bucok – mert ez lett Gyuri beceneve a csepeli csapatban – olyanok lettek, mint a testvérek. Koló a tekintélyt parancsoló báty, aki rangidős lévén az edzőtáborokban elsőként választ ágyat és Gyurival kapcsoltatja le a villanyt lefekvés előtt.

Gyuri az öcsike, aki az asztmája miatt jártas a különféle diétákban, ezért ő mondja meg, hogy mit kell enni ahhoz, hogy mindig csúcsformában legyenek és közben tökéletesen kiegészíti a kiváló teljesítményével és technikájával Kolót a kenuban.

Az évek során szinte éjt nappallá téve együtt voltak,

ezért hamar nagyon jó barátok lettek, amit győzelmek és érmek sokaságával köszöntek meg egymásnak.

„2006-ban Szegeden álltunk be a döntőbe Kolóval. 2006 szegedi világbajnokság. Olyan fajsúlyú, mint ha egy olimpián lennénk, mert hazai közönség előtt itthon világbajnokság. Ez az év fő versenye. Mindenki itt van. Nagyon nagy dolog. És Kolóval akkor, 2006-ban már a pályánk csúcsán voltunk, tehát dübörögtünk. Lehet így fogalmazni.”

Ebben a tökéletes összhangban zajlott a felkészülésük a pekingi olimpiára is, ahol az arany megszerzésére minden esélyük megvolt.

A tragikus keddi nap

Ám eljött az a bizonyos keddi nap, aminek eseményei sokként érték Magyarországot, és valószínűleg a fél sportvilágot.

…Ez a keddi nap is így gyönyörűen, szépen fel volt épülve. Ott észre se vettem, hogy az egész Csepel a Duna part ebben ég. Tehát ott már nem tévedt egy evezős hajó a pályánkra, mert előtte években Robi úgy ordította, és tudták 9 órakor a Robiék mennek pályát, gyerekek, ott voltak, ugye nyári tábor, satöbbi, szülők, és akkor addigra már mindenki ezt várta. Kedd, csütörtök, megnézzük  a párost

Tehát néma csend, mint egy versenyen a parton, ott lent a szülők, a gyerekek, az edzőtársaink, mindenki ott állt, mint egy kis verseny, és nézték, mert fontos volt az időeredmény, hogy ez most jó vagy nem jó. Hát valószínű jó, hiszen bomba formában voltunk. Ahogy kell elrajtoltunk és az 500 métert lejöttünk. Az pedig életünk legjobb ideje lett. A kettő együtt, hogy az ezer méter életünk második legjobb, és utána egy ilyen másfél egy órával később pedig az 500. Ez meg különösen nagy dolog volt. Megterhelő is fizikailag, ugyanakkor azt mutatta, hogy bombaformába vagyunk, tehát ettük a vasat, haraptuk a vizet, fantasztikus érzés ez önmagában. És aztán amikor beérkeztünk, ott pedig a világ megfordult….Sajnos ilyenkor ájulás közeli állapotban vagyunk, tehát ez a normális. Olyan fizikai fájdalmat érzünk, amit egy hétköznapi ember talán életében soha nem tapasztal meg.

Kolonics György hirtelen rosszulléte

Sajnos az élsportban egy ilyen fizikai erő állóképességi sportágban ez normális, főleg 40 fokban. Nyáron a melegben, beérkezés után….Robi ott jön velünk motorcsónakkal. Bekiabálta az időt, az időeredményt, de arra már nem volt időnk, hogy ezt értékeljük, meg örüljünk neki, mert

Kolo pedig jelezte, hogy nem kap levegőt.

Ami önmagában még nem azt mondom, hogy normális, de én se kaptam… de ő máshogy nem kapott. Ráhajolt a hajóra, addigra Robi már oda is érkezett a motorcsónakkal és ki a stéghez. Már úgy tudtunk kimenni, hogy Kolo addigra már nem volt velünk.”

Az egyik percben még a Kolonics-Kozmann páros teljes eufóriában, minden erejüket beleadva, szélsebesen eveznek az olimpiai dobogó csúcsa felé, majd a következőben Koló nincs többé.

Az Egyszer lent podcast új részéből kiderül, hogyan volt képes Gyuri feldolgozni a legjobb barátja, a sporttársa elvesztését és mi lett az olimpiai tervekkel.