Érdi Mária olimpikon: a testem volt a legnagyobb ellenfelem

Ez az epizód Érdi Mária története az Egyszer lent podcast új epizódjában. Egy történet arról, hogyan vehetjük vissza a testünk felett az uralmat, hogyan változtathatja meg egy sérülés az álmainkhoz való hozzáállást, és hogyan erősít meg minket abban, hogy végül soha ne adjuk fel.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Érdi Mária gyermekkora

Kisiskolás gyerekek eveznek apró hajókban a tihanyi öbölben. Érdi Mária és a társai a vitorlás szakkörön a széllel, a hajókkal ismerkednek. Ketten ülnek egy hajóban, az egyikük evez, a másikuk a labdákat gyűjti össze. Mári szeme előtt összemosódik a kép, a hullámok, a színes labdák, az arcába csapódó víz. Itt még nem is tudja, pedig valójában már eldöntötte, hogy a vitorlázásnak fogja szentelni az életét.

„A vitorlázásban már az elején nagyon sok sikerélmény ért, és az első pillanatra is emlékszem, amikor belekapott a vitorlába a szél itt a Balatonon. Nagyon megragadt bennem az a pillanat. Nagyon élveztem azt, hogy a vitorlázásban annyi mindent tudsz felfedezni. A természetben vagy és folyamatosan reagálni kell, hogy mit csinálnak a versenytársaid, a szél és a hullámok hogyan viselkednek és nagyon elragadott ez a világ.”

Máriék öten testvérek, mindannyian sportoltak kicsi koruktól kezdve. Lovasíjászkodtak, néptáncoltak, bicikliztek, így nem volt meglepő a szülőknek, hogy a vitorlázás lett az ő sportja.

Márinak a kezdetektől fogva fontos volt, hogy nyerjen. Folyton jobb és jobb akart lenni a társainál. Kijjebb és kijjebb tolta a határait, csak az számított, hogy minden egyes nap jobban teljesítsen, mint korábban.

„Nem úgy kezdtem el tízévesen, hogy én a világ legjobbja leszek,

de ahogy elkezdtem fejlődni, soha nem kérdőjeleztem meg önmagamat,

például hogy mondjuk a saját kategóriámban lehetek a legjobb. És ugye ifi szinten nagyon sikeres voltam, és sikerült mindent megnyerni.”

12 éves korától kezdve versenyzett ifjúsági kategóriában, onnantól kezdve nagyon gyorsan nagyokat lépett előre. Profi edzők irányították a felkészülését, folyamatosan kapta a pozitív visszajelzéseket.

Olimpiai álom

2012-ben járunk, a tihanyi otthonukban Mári és a húga a londoni olimpiai közvetítést nézik. A képernyőn Michael Phelps és Cseh Laci úsznak. Mári pont abban az évben kezdett versenyezni, egyiket nyerte a másik után. Ahogy nézik az olimpiát, a húga egyszer csak megkérdezi: és ha négy év múlva te is kint leszel? Mári ott még elhessegeti a dolgot, nem foglalkozik vele, de valójában beleszövi magát az agyába a gondolat:

tényleg, mi lenne, ha négy év múlva kint lennék Rióban?

Ahogy folytatta az edzéseket és versenyeket, az edzői is egyre többször mondták neki, hogy érdemes lenne kitűzni az olimpiai szereplést, mint célt. Mári viszont még nagyon messzinek érezte ettől magát. Látta, hogy kik jutnak be a kvalifikációs versenyekre, úgy vélte, ő még nem tart ott.

2016 tavasza, Mallorca. Mári versenyre készül. A verseny előtti utolsó este, az egész napos edzés után egy kis levezető futásra indul a hegytetőn. Van egy kedvenc sziklája a futóúttól nem messze, gyönyörű onnan a naplemente. Leül a sziklára, nézi a horizontot és gondolkozik.

„Akkor mondtam magamnak, hogy ha most ez nem sikerül, akkor 4 évet kell várnom, hogy legyen egy ilyen lehetőségem, hogy olimpiára kijussak. Ott volt az, hogy belülről éreztem ezt a motivációt, hogy én szeretnék kijutni az olimpiára és aztán az volt az első verseny a felnőtt mezőnyben. Ez egy világkupa volt, ahol sikerült a top 10-be bekerülnöm, és egy nagyon-nagyon szoros versenyben megszereznem az utolsó két kvóta egyikét. Hihetetlen volt, hogy ez összejött és tényleg, abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy én ezt szeretném, akkor ezáltal a motiváció által sikerült kihozni magamból a legjobbat.”

A riói olimpia

Márinak nem volt könnyű dolga Rióban. Átlagosan nyolc évvel fiatalabb volt, mint a többiek, elég magányosnak érezte magát, közben örült is neki, hogy a legjobb felnőttekkel edzhet és versenyezhet.

„Nagyon szerettem akkor is, meg most is a kihívásokat, úgyhogy azért kicsit ez a pofátlanság megvolt bennem a verseny végén is. Tizennegyedik helyen végeztem a riói olimpián, és kicsit volt bennem csalódottság, hogy miért nem lett meg a top 10, de aztán úgy ültem fel a gépre Rióban, hogy én Tokióból már éremmel fogok hazajönni. Ezt én tényként fogtam fel, hogy ez nekem sikerülni fog négy év múlva.”

Az élet azonban máshogy alakította Mári karrierjét. Felnőtt kategóriában versenyezni már korántsem volt olyan barátságos, mint ifiként. Márinak meg kellett küzdenie a szakemberhiánnyal, a ténnyel, hogy Magyarországon nehéz vitorlázóként edzeni, mert nem a legideálisabbak a körülmények. Ahhoz sem volt még elég tapasztalata, hogy a lehető legkörültekintőbben válassza meg a felkészítő csapata tagjait. Nagyon fiatalon komoly döntéshozói pozícióba került, egyszerre kellett a saját csapatmenedzserének és versenyzőnek is lennie.

Érdi Mária testi tünetei

A tokiói olimpiára készült, amikor kezdődtek a derékproblémák, ám azt a versenyt még kisebb fájdalmakkal, de viszonylag épen meg tudta csinálni. Végül tizenharmadik lett, egy helyet javított a riói szerepléséhez képest.

„Azt éreztem, hogy több van bennem, és a tokiói olimpia után volt egy nagyon erős elhatározás bennem, hogy szeretném rendbe hozni a derekamat, mert tényleg nagyon nagy fájdalmakat okozott. Úgy indultam neki ennek a párizsi felkészülésnek a 2024-es olimpiára, hogy azokkal az emberekkel, akivel elindítom ezt a felkészülést, azokkal szeretném befejezni, és hogy legyen egy nagyon szoros kis csapat, akivel együtt tudok működni. Az a probléma ezzel, hogy

az ember nem tud egyszerre egy csapatmenedzsere lenni, meg a versenyző is,

és ezért kiadtam a kontrollt a kezemből az edzőmnek. Úgy voltam vele, hogy én fókuszálok a versenyzésre, ő majd irányítja a dolgokat. És egy darabig ez jól is ment.”

A sérülés

2023-ban világbajnok, 2024-ben Európa-bajnok lett, világranglistát vezetett, de a dereka egyre nagyobb gondokat okozott. Porckorong-sérv alakult ki nála. Mári érezte, hogy fizikailag nincs jól, de nem tudta, kihez fordulhatna, mitől lehetne jobban. Nem volt olyan háttér mögötte, olyan felkészítőcsapat, akikre igazán támaszkodhatott volna. Bízott az akkori edzőjében, de legbelül érezte, ebből nagy baj lesz…

„Ez nem volt kontrollálva a gyógytornászok, erőnléti edzők meg orvosok által. Nem volt egy olyan ember, aki ismerte volna ezt a sportot vagy a fizikai oldalát ennek a sportnak, hogy figyelj, most állj le és ezen dolgozzál. Mert egyébként többször volt olyan, hogy leállítottak, de nem mondták meg, hogy miért. És nem fejlődtem.”-mesélte Érdi Mária.

„Leálltam mondjuk 6 hónapra, de a fájdalom nem lett jobb. És amikor ezt érzem, hogy nem lett jobb, tök rosszul vagyok mentálisan, inkább visszamegyek fájósan versenyezni, mert különben depressziós leszek, akkor visszamentem versenyezni. Inkább versenyeztem úgy, hogy fáj, minthogy otthon ülök, és nem fejlődök semmit, és nem halad semerre az életem.”

A folyamatos fizikai határfeszegetésnek végül meglett a böjtje. A párizsi olimpia előtt egy hónappal meg is történt a baj.

Mári egy reggel úgy ébredt, hogy nem tud lábra állni.

Az Egyszer lent podcast új részéből kiderül, milyen elképesztő harcot vívott Mári az olimpián, ahol nem a versenytársak, hanem saját teste volt a legnagyobb ellenfél, és hogyan épült fel élete mélypontja után, mikor a legtöbben magára hagyták.