Semjén Nóra: 120 százalékon teljesíteni nem normális dolog!

Semjén Nóra sikeres kreatív videós producer és rendkívül népszerű influenszer, akinek tartalmai emberek millióihoz jutnak el. Férjével két évtizede alkotnak egy párt és élnek együtt boldogan két gyerek büszke szüleiként. De Nórinak hosszú utat kellett bejárnia, mire megtalálta a helyét a világban. Azt a helyet, ahol nemcsak sikeresen és felszabadultan tud létezni, hanem ezzel másokat is erre tud ösztönözni. Az Egyszer Lent podcast új epizódjából kiderül, hogy a szorongást hogyan lehet felhasználni, a kilátástalanságban megoldást találni, és a felismerés miképp gyógyíthatja be a sebeket. Semjén Nóra meséli el történetét Lovas Rozi színésznőnek.

Hallgasd meg a kapcsolódó részt!

Semjén Nóra gyermekkora

Az angyalarcú szőke, törékeny kislány Nóri igazi rosszcsont volt gyerekkorában. Izgága és nyughatatlan természete miatt, vele mindig történt valami. Hol a fejét törte be, hol az állát, de volt, hogy egyszerűen csak a fiúkkal focizott… többnyire úgy, hogy a hajából csavarni lehetett a sarat.

A szüleinek egy perc nyugta nem volt mellette.

Ezért is gondolták úgy, hogy kislányukat be kellene íratni valahová mozogni, hátha ettől majd egy kicsit elfárad, és lenyugszik az örökmozgó, csak látszólag kisasszony. Mert hiába volt az angyali külső, ha egyszer az ártatlan fizimiska hét tenger ördögét rejtette.

„…Anyuék beírattak balettra, és teljesen ki voltam akadva, hogy ezt hogy képzelik, hogy én balettozni fogok? Szörnyű volt, rossz élmény volt maga az óra.”

Nem sokáig tűrte a szülei azon törekvését, hogy

belőle mindenáron jól nevelt kisasszonyt akartak faragni.

Egyszer aztán feltűnt neki, hogy a balett terem szomszédságában színjátszó szakkört tartanak. A balett órák alatt ezért onnentól kezdve inkább a szomszédos terem ajtaján leskelődött, és áhítattal figyelte, ahogyan a gyerekek verseket szavalnak, vagy éppen más emberek bőrébe bújva valamilyen szerepet adtak elő. Egy napon aztán lebukott, és a színjátszó szakkör vezetője behívta őt, hogy vegyen részt az órán.

Nóra megismerkedik a színjátszással

 „Amikor végigcsináltam az órát, akkor mondta a színjátszó tanárnőm, Zsuzsa, hogy mondjam meg otthon, hogy beiratkoztam színjátszóra, és akkor hazamentem és szóltam. És akkor az anyuék, mivel hatalmas színházba járó emberek voltak, boldogok voltak. Találtam valamit, amit akarok, meg ami tetszik, és támogatták.”

Egyszer aztán ez az álomszerű valóság hirtelen kipukkant, mint egy szívárványszínben úszó szappanbuborék.

 „…a színjátszó tanárom, aki gyakorlatilag ilyen második anyám volt, családtag volt nálunk, tényleg. Ott ült az ágyam mellett, amikor beteg voltam. Én voltam vállaltan a kiskedvence, voltam a pótleánya. Nem, nem volt neki saját gyermeke.

Volt egy összeveszés a szüleimmel egy olyan dologról, amit én nem is tudtam, meg nem is értettem az egészet. Pedig ők is nagyon jó barátok voltak, és valahogy rajtam kezdte el ezt kitölteni. És egyszer csak elkezdett ilyen nagyon másképp viselkedni velem. Nagyon bezárt, elutasító volt, nem vett már az ölébe…

ki is gúnyolt, amikor a színpadon voltam, kiröhögött.

Nagyon kellemetlen helyzeteket teremtett. Nem értettem, hogy mi történik…”

Nóra és a szorongás

Nóri ekkoriban a legérzékenyebb életkorban járt, amikor a gyereknek a külső megerősítések nagyon sokat jelentenek. Nem csoda, hogy ezek az események nem tűnhettek el soha nyomtalanul.

Többé már nem az a hely volt, ahol kinyílt és virágzott.

A színpadi tér minden szorongásának forrása lett.

Ahol folyamatosan azt leste -a közönséget és önmagát pásztázva egyszerre-, hogy mikor hibázik. Hogy észreveszik-e, ha hibázik, és egyáltalán arra várnak-e, hogy elrontson valamit. Megrendült az önmagába és a tehetségébe vetett feltétlen hite. Nóri, ha tehette volna, soha többé nem állt volna a színpadra.

De addigra már késő volt: a szülei, a családja, a barátok, de még az iskola is végérvényesen elkönyvelték magukban, hogy márpedig Nórikából színésznő lesz. És ő nem akart csalódást okozni senkinek. Azt remélte, hogy ez az érzés el fog múlni. Folyamatosan azt mondogatta magának, hogy csak addig kell kibírni, csak addig kell elviselni ezt az egyszerre fojtogató és bénító valamit, amíg afféle hívatlan vendégként végre távozik és elereszti őt a karmai közül.

De az érzés makacsul befészkelte magát a lelkébe. A színpadtól való szorongás árnyékként követte továbbra is mindenhova, és mivel Nóri nem akart csalódást okozni senkinek, ezért ment tovább azon az úton, amelyet neki szánt a környezete.

Semjén Nóra nem adja fel

 „Elkezdtem felvételizni a színművészetire, és elsőre nem vettek fel. És akkor az anyuék mondták, hogy én nem fogok lébecolni otthon, úgyhogy akkor keressek valamit. És akkor beadtam még az Új Színház stúdiójába, meg a Kolibri Színház stúdiójába, és akkor az Új Színház stúdiója se sikerült.

A Kolibri felvételin találkoztam először Bábbal.

Ott voltak ilyen rajongók, meg kesztyűs bábok, és mondták, hogy fogjak meg egy bábot. És akkor megfogtam egy bábot és bementem a paraván mögé…. hirtelen megint tudtam játszani…”

Hirtelen rájött arra, hogy nem kell tovább arra várnia, hogy a szorongás távozzon, hiszen el is tud bújni előle. A biztonságérzete ugyan nem tért vissza a színpadon, de a paraván mögött ennek nincs jelentősége. Úgy érezte magát, mint akinek sikerült kijátszania a rendszert.

A Kolibri Színház mellett Nóri folyamatosan próbálkozott a színművészetis felvételivel, de három éven keresztül nem járt sikerrel. Három év után aztán abban az évben amikor elvégezte a Kolibri képzését, a Színművészeti éppen akkor indította a bábszínész szakot, ahová Nórit egyből fel is vették. Alig várta, hogy végre megkezdje a tanulmányait a főiskolán, ahova olyan sok éven át próbált bejutni.

De a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt előre elképzelte.

Nóra nagyot csalódott az iskolában

A főiskolán ugyan rutint szerzett, de kézzelfogható tudást nem. Nem találta a helyét ebben a közegben. Ráadásul a szorongása sem tágított mellőle.

Miközben a társai egymást taposták a különböző szereplési lehetőségekért, addig

ő megpróbált észrevétlenül meghúzódni a sarokban.

Teljesen tisztában volt vele, hogy ez kívülről úgy nézhetett ki, mintha meg akarta volna úszni ezeket a megmérettetéseket. Hiszen valóban ez volt a helyzet. Csak míg a kívülálló számára ez lustaságnak tűnhetett, addig Nóri a szorongása miatt igyekezett kivonni magát a rivaldafényből. Ez nem mindig sikerült. Olyankor pedig jött a földi pokol.

Amikor néha nagy nehezen megfogalmazta, hogy váltani szeretne, a szülei rendre lebeszélték róla. Ezért azt gondolta, hogy valahogy összeszorított foggal menni kell előre és végig kell csinálnia az összes előre látható állomást, amelyek mindegyike kínkeserves szenvedések árán lesznek csak megvalósíthatóak.

Közben belül rettegett. Félt, hogy valaki észreveszi a pánikrohamait, amik a szereplések közben törtek rá. Félt, hogy emiatt kiderül majd, hogy ő erre az egészre alkalmatlan és semmi keresnivalója nincs a társai között. És rettegett attól, hogy ez az érzés már soha többé nem fog elmúlni és egész életében kísérteni fogja, mint valami szellem.

A megváltást az újjonan indított televíziós osztály jelentette.

Azaz jelenthette volna, hiszen a kamera más, mint a színpad. Egy kicsit olyan érzése volt tőle, mint a bábozásnál a paraván mögött.

„Éreztem, hogy az nekem jobban az utam.”

Ám szülei hatására Nóri maradt a bábosztályban. De közben az egyik tanár felfigyelt a tehetségére a másik szakon, ezért gyakran látogatta a tévés osztály óráit.

Itt talált rá a szerelem Marci személyében. Miután Marcival összejöttek és komolyabbra fordult a kapcsolatuk, többé már nem vett részt az órákon, mert Marcit feszélyezte a kedvese jelenléte. Nóri ezért maradt ott, ahol volt.

Ott, ahol egyébként rettenetesen kényelmetlenül érezte magát. Viszont lett két nagyon komoly bázisa Marci és az osztályfőnőke, Meczner János személyében, aki egyébként a Budapesti Bábszínház igazgatója is volt. A főiskola után itt kezdett el Nóri bábszínészként dolgozni. A főnöke ugyan nem tudott a gondosan eltitkolt problémájáról, de tiszteletben tartotta, hogy Nóri nem szívesen vesz részt élőszereplős darabokban.

„Alapvetően azt gondolom, hogy

mindent 120 százalékon teljesíteni nem normális dolog,

és hogy én az anyaságba ezt irtózatosan túltoltam.”

Nórinak ez után meg kellett harcolni a démonjaival, a Bábszínházból való távozással, majd a covid-járvánnyal. Ám az élet érdekes: Nóri az egyik nap még bábszínész volt, aztán hirtelen munkanélküli, majd a saját otthona és a családja fogja lett, végül az influencerkedés bejött a képbe.

A mondanivalója kezdett teljesen egyértelműen kikristályosodni benne, hirtelen eszébe jutott az is, amit olyan sok éven át igyekezett eltemetni magában amiatt, hogy mindig azt a tanácsot kapta: maradjon a helyén, mert az a biztonságos.

Nevezetesen az, hogy neki bizony nemcsak mondanivalója van, hanem tehetsége is ahhoz, hogy a mondanivalóját eladható köntösbe csomagolja. így született meg az Anyakivan közösség. Erről is mesélt Semjén Nóra az Egyszer lent podcast új részében.