2050-ből üzenjük jelenkori önmagunknak: Készüljetek!

Sietve lépegetek az utcán, hogy elérjem a 14.20-as Youngster járatot. Persze erre elvileg már nem szállhatnék fel, de általában megengedik a sofőrök. Főleg, ha látják, hogy méregdrága újrahasznosított kiskosztümben vagyok. Ebből jellemzően leszűrik, hogy valami fontos találkozóra sietek, esetleg vagy szervizben van az önvezetőm, vagy töltőn. A Youngster után csak negyedóra múlva érkezik az Adult, közben persze jön két Senior, de azokra biztosan nem engednek fel. A hatvan pluszosok között azért már túlságosan feltűnő lennék 35 évesen.

Jók voltak a számításaim: a 10-30 éveseknek fenntartott busz ajtaján szó nélkül átengednek. Miután az ülésem elvégzi az öntisztítást, leülök rá, és kihasználom ezt a pár percet a gondolataim rendezésére. A villanyjárgányok halk zúgása mindig megnyugtat; közben az ablakon át nézelődöm. Épp egy olyan utcán haladunk el, ahol az általunk tendereztetett akadálymentesített rámpákat építik az automata gépek. Erről eszembe jut, hogy még egyszer memorizáljam a legfontosabb adatokat, amelyeket a mai prezentációmon elő kell adnom. Újra átveszem a struktúráját: hangzatos számadatokkal kell indítani, amire felfigyelnek. Fontos ismertetni a fiatalabb partnerjelöltjeinkkel a korábbi nyugdíjrendszerek működését, mert biztosan lesz most is köztük, aki csak hallomásból tud róluk egy-két alapinformációt.

Megérkezem az irodaházba. Miután ajtót nyit az arcfelismerő szoftver, sietve haladok az előadóterem felé. A folyosón kitett catering képernyőbe elhaladtomban gyorsan belemondom, hogy „”eszpresszó 2, terem 3″. Mire beérek a 3-as terembe, már ott gőzölög az elhagyhatatlan stresszűző kávém.

A terem üres. És az is marad. Csak a falra erősített hatalmas paneleken jelennek meg lassacskán a bejelentkező cégképviselők: marketingesek, projektvezetők, CCO-k, tanácsadók. Ismert és kevésbé ismert arcok. A hologramkivetítőm beüzemelése közben illedelmesen köszönök nekik, megkérdezem, milyen volt a hétvégéjük. Közben lopva hátra-hátrasandítok, hogy a fő ok, amiért én bejöttem és nem otthonról jelentkezem, a 3D-s háttérgrafikám összeállt-e már. A nagyobb szabású, üzletkötési céllal szervezett prezentációkhoz mindig a leglátványosabb szoftvert kell használnunk, hiszen óriási a versenypiac.

Végre összeáll, a kontrollmonitoron látom, hogy ott állok, a kivetített, mozgó utcaképen. A fények automatikusan elhalványulnak, én pedig megkezdem az előadást.

Az elöregedő társadalom jelensége Európa-szerte elérte a komoly problémákat okozó szintet.

„Magyarországon 1980-ban 4 aktív keresőre még csak 2 nyugdíjas jutott, 2013-ban ugyanennyien már 3 nyugdíjast tartottak el. Mára pedig átlagosan 6 időst tart el 4 aktív kereső” – vágok bele, miközben a kézlegyintésemre megjelenik a fejem felett úszó diagram.

„Ez pedig manapság még a legokosabb energiagazdálkodású háztartásokban is komoly megpróbáltatásokat és lemondásokat okoz. Volt itt korábban egy világ, amelyben az idősek az aktív éveik alatt elvégzett munkájuk alapján kaptak havonta egy állandó összeget, úgynevezett nyugdíjat. Azt a biztonságérzetet, amit ennek köszönhettek annak idején, – de ma már szinte teljesen nélkülöznünk kell -, szeretnénk visszahozni a városfejlesztési munkánkkal. A mi dolgunk, hogy az aránytalanul sok nyugdíjast eltartani kényszerülő aktív munkavégzők válláról levegyük a terhet, s ezáltal mind az ő életüket, mind az eltartottakét könnyebbé tegyük.”

A meglévő és potenciális partnerek figyelmesen nézik az előadásomat, melyben kifejtem, mely városfejlesztési projektjeink milyen előrelépéseket hoztak az elmúlt időszakban.

Miközben arról értekezem, hogy az utcán bérelhető városi elektromos tolószékeink az első negyedéves felmérések alapján rendkívül hatékony segítséget jelentenek azon idősek és eltartóik számára, akik nem engedhetik meg maguknak a saját tolószék vásárlását, az egyik hallgatóm félbeszakít. Megkérdezi, hogy a bérelhető tolószékek egyéves használatára mennyi pénz megy el átlagosan egy családban. Lepillantok a jegyzeteimbe, majd közösen gyors számítást végzünk. Hatmillió forint. Kábé feleannyi, mint ha saját tolószéket vennének.

„Folyamatos a küzdelmünk az inflációval” – szabadkozom, de érzem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Hallgatóságom, bár csöppet sem támadólag, de további számításokba bonyolódik, melynek végére együtt állapítjuk meg, hogy a városfejlesztéseinkkel a jövőbeni családok egészséges, de nem túl jelentős pénzösszeget spórolhatnak meg. A szorultabb helyzetben lévők továbbra sem reménykedhetnek abban, hogy rendszeres külföldi nyaralásokra menjenek, vagy Eco Plus autókat vegyenek maguknak.

Visszább veszek, gondolkodom egy percet. Majd kilépek az éppen egy madárcsicsergős parkot megjelenítő 3D-s hátteremből, és közelebb megyek kivetített vitapartnereimhez. Fejből mondom:

A biztosítók és magánnyugdíjpénztárak már réges-régóta próbálják megértetni az emberekkel az előre tervezés fontosságát.

„2018-ban, ha egy 25 éves fiatal nyugdíjtakarékossági számlát nyitott, akkor több mint fele akkora megtakarítással érte el ugyanazt a megtakarítást 65 éves korára, mint aki 40-50 évesen vágott bele. Kellően korai kezdéssel 20 évre elosztva akár 20-25 százalékos nyugdíjkiegészítést is elérhettek az emberek. És akkor még volt nyugdíj.”

A többiek figyelmesen hallgatnak, így folytatom: „Akik annak idején előrelátók voltak, és megfogadták az előtakarékosság fontosságáról szóló intelmeket, azok ma érzik ennek igazán az áldásos hatását. Mi első sorban azokért vagyunk, akik nem gondolkodtak előre. Csak besegíteni tudunk nekik – de azt, hogy mennyivel, azt nagyban meghatározza az is, hogy önök ma mit mondanak az itt hallottakra.”

Egy óra múlva fáradtan, kiszáradt szájjal lépek ki a 3-as teremből. Meg vagyok tépázva, de mosolygok. A legfontosabb kezdeményezésekre pozitívan reagáltak. Talán szintet emelhetünk még valamelyest azoknak az életében, akik annak idején nem gondolkodtak előre. Bárcsak gondolkodtak volna! Hiszen akkor ezeket az erőforrásokat már egész más dolgokra, a legmodernebb városfejlesztésekre fordíthatnánk.

Fantáziálni kezdek: megpróbálom elképzelni, mennyire más lenne ma a városunk, ha akkor, a 2020-as években mindenki felkészlt volna. Ha megpróbált volna félrerakni. Mindenki a lehetőségei szerint.

Egész más lenne az életszínvonalunk…