Köszöntjük az édesanyákat! Megható történetek korababákról

Kevés embert próbálóbb feladat létezik az anyaságnál, ám egy biztos: a sok nehézség mellett nincs ennél csodálatosabb dolog ezen a világon. Szívből köszöntünk ma minden édesanyát – e különleges nap alkalmából bemutatunk néhány olyan korababa történetet, melyek ismét azt bizonyítják: egy anyuka mindent kibír, oroszlánként harcol, különösen akkor, amikor az anyává válást rengeteg nehézség nehezíti. 

Adj erőt másoknak te is koraszülött babád történetével! – ezzel a felhívással hirdetett áprilisban pályázatot a Generali The Human Safety Net koraszülött babákat segítő programja. Olyan történetekre voltunk kíváncsiak, melyek azt mutatták be, hogy egy nagyon nehéz kezdet és sok küzdelem után hogyan alakulhat egy korababa élete. Magyarországon ugyanis ma minden 11. csecsemő koraszülöttként jön a világra, ez az állapot pedig rövid és hosszú távú gondoskodó ellátást igényel nem csak a szülők, de az orvosok, nővérek részéről is. 

Büszkék vagyunk arra, hogy közel 40 szívhez szóló, őszinte, a korababák kezdeti nehézségeit és azt azt követő hihetetlen fejlődését bemutató írás érkezett – anyák napja alkalmából ezekből mutatunk be néhányat. Főképp azért, hogy minden szülő láthassa: igenis ott a fény az alagút végén. Le a kalappal előttetek!

Korababa: érkezés a 27. héten – egy nagymama tollából

„Az a nap is úgy indult, mint a többi, nem volt semmi elgondolkodtató, zavaró tényező.

Ám estére olyan fájdalmak jöttek, aminek az ideje nem volt még itt, és egyenes út vezetett a kórházba akkor, amikor éppen csak „beléptünk” a váradósság 27-dik hetébe. A vizsgálatok és a helyzet azonnali császármetszést követelt, és hálásak vagyunk a Doktor Úrnak, hogy ezt rendelte el.

„Az én kislányom csak kicsi, de egészséges!”

– mondta a fiam, és fogalmam sem volt arról, honnan ez a hatalmas optimizmus, mikor a gyermekük mindössze 89 dekagrammal született.

Korababa jó helyre érkezett: olyan kórházba, ahol a szülők bár mikor bemehettek a babájukhoz, ahol szinte azonnal lehetett kenguruzni, ahol a baba volt a főnök, és minden érette történt. Minden elfogyasztott csepp tejecskéért hálásak voltunk, minden vérvételnél aggodalmaskodtunk…Kétszer is vérátömlesztésen esett át az apró kicsi lány, és elérhetetlenül messzinek tűnt a hazamenetel napja. Közeledett a karácsony, a babaszoba frissen festve, tökéletesen berendezve várta a lakóját. Nem tudtuk, lesz-e a fenyőfa alatt ajándék…mert másra nem vágytunk, csak arra, hogy a mi kis korababánk legyen annyira jól, hogy hazamehessen. A mi kis lánykánk, akinek születésekor a pelenkája nem volt nagyobb egy papírzsebkendőnél, és az is a hónaljáig felért, karácsonyra hazaérkezett….

Örömtüzet nem gyújtottunk, de hálásak voltuk és vagyunk mindazoknak, akik ezt lehetővé tették: orvosoknak, nővéreknek, takarítóknak! Kisunokám nagyon sok kórházi kezelésen van túl, rengeteget volt beteg, és egymaga több gyógyszert elfogyasztott, mint a család tagjai összesen. De: születése óta már több, mint 9 esztendő telt el. Ma már másodikos, és az iskolában jól helytáll. 

Igaza volt a Fiamnak: a gyermek kicsinek született, de egészséges! 

(Sz. Márti)

Lóci Óriás lesz

„A 20. heti genetikai ultrahangon már kisebb volt a gyerkőc a korához képest, ám ekkor még nem igazán tudtuk, mi lehet az oka. Kéthetente ultrahangra jártunk, illetve időpontot kértünk kardiológiai ultrahangra. Nagyon lassan teltek a napok két vizsgálat között, de azért csak eldöcögtünk a 27. terhességi hétig. A kisfiunk alig növekedett. Becslések szerint olyan 880 gramm körül lehetett az ilyenkor várható 1 kiló helyett. … A kórházban azt írták rá a leletünkre, hogy bizony egy méhen belüli növekedés-visszamaradással állunk szemben. Igazából tenni semmit nem tudunk, elmehetünk így a terhesség végéig, gondoltuk. A háttérben meghúzódott egy kezeletlen magas vérnyomás és már az áramlás sem volt tökéletes – tudtuk meg egy csütörtök reggeli ultrahangon.

Korababa érkezése

Pénteken sürgősségi császármetszést végeztek 26 hét 6 napra, a kisfiunk ekkor 650 gramm volt és 32 centi. 

Az első napok, hetek kritikusak voltak. A Lóci nevet adtuk neki, tudjátok, Lóci óriás lesz.

Nem igazán mertek biztatni bennünket az orvosok, mivel

a születést követően újra kellett őt éleszteni, és agyvérzést kapott az első napon.

Mi viszont azt mondtuk az orvosnak, karácsonyra hazavisszük őt.

Láttuk rajta, mennyire akarja az életet, hogy küzd. Egy hetesen levették a lélegeztetőgépről reggel 9-től este 6-ig. Úgy kifáradt a lelkem, mintha lefutotta volna élete maratonját. Drukkoltunk neki az inkubátor mellett: „Szuszogjál szépen!” Menni fog! Ügyes vagy! S akkora akarat volt abban a csöpp kis gyermekben, hogy megcsinálta…. Fát állítottunk január 3-án és hazajöttünk. 

Tevékenyen teltek az első évek. Szigorú Dévény tornával és babaúszással elértük, hogy a gyerekünk napra pontosan 17 hónaposan, (korrigált 14 hósan) elindult. Fél éves korában felvételt nyert a egy fővárosi fejlesztő központ prevenciós programjába, ahol egyéni gyógypedagógiai fejlesztést és csoportos tornát is kapott. Valószínűleg az intubálás is közrejátszott abban, hogy kicsit nehezebben és későn tudtuk csak a darabos ételeket bevezetni, de ebben is volt segítségünk egy tündéri perinatális tanácsadó személyében. Két altatásos műtéten esett át, de hál istennek a szemét nem kellett operálni. Lóci a második szülinapjára egy kistesót kapott ajándékba, – aki ugyan nem extrém, – de szintén korababa lett. 

Ma már csodálatos az orvostudomány, sokkal kisebb 23-24 hétre született babákat is sikerül megmenteni. Nekünk viszont az ő születése óriási lépés volt a családdá válásunk folyamatában. A PIC-i kaland folytatódik, ősszel óvodát kezd Lóci és vele együtt állatasszisztált terápiát is (egy tündéri kutyus és egy póni személyében).

(K.Ági)

Luca a 24. héten érkezett – korababa és egy igazi tanítómester

„Egy év távlatából nézve ez még most sem egy szokványos történet. Magán nőgyógyászhoz jártam terhesgondozásra, így volt ez április 11-én is. Mindent rendben talált, több magnéziumot javasolt csak. Fajdalmas volt a vizsgálat, ezt szóvá is tettem. Még aznap délután fájásaim lettek, mentő vitt be a klinikára. Az ottani ügyeletes orvos megvizsgált, közölte, hogy 2cm-re nyitva a méhszáj és folyik a magzatvíz.
Döbbenten álltak az eset előtt. Én nem akartam elhinni, hogy itt a vége. 50 óráig sikerült visszatartani, de folyamatos 5-8 perces kontrakciók voltak. 13-án megszületett Luca a terhesség 24. hetében, természetes úton. Sajnos a köldökzsinór elszakadt és el kellett altatni engem, így nem hallhattam, ahogy felsírt. A párom mondta később.

750 gramm és 33cm volt. Másnaptól kezdve 2 hónapon át napi nyolcszor fejtem Lucának, de nem volt tejem.

3 hónap kórház, 2 transzfúzió, klebsiella fertőzés, középsúlyos bpd, AP ROP, szepszis (ebben elvesztette a jobb szemét) többszöri intubálás, magas frekvenciás oxigén és inhalatív nitrogénmonoxid együttes használata, 2 injekció a szembe és 1 szemműtét.  És most itt vagyunk. Luca most fogja tölteni az első életévet. Vidám, mosolygós és hihetetlen, de kapaszkodva feláll. Sok fejlesztés van mögöttünk és még mennyi előttünk. 

Luca bizonyít, kitart és példát mutat. Alázatra és türelemre tanít. Nagy tanítómester.

Több ilyen gyermek kellene erre a Világra.

Nem így terveztük, nem így terveztem. Lelkileg nagyon megviselt, mai napig megvisel. Talán egyszer túljutok rajta. Így lett, ez lett a mi utunk. Nem happy end – de nem is lehet mindig az.

Luca megtanította nekünk, hogy nem gátolja Őt semmiben a vakság.

Erősebb és bátrabb, mint sokan azt gondolják. Ez a mi történetünk – így született Luca, aki bearanyozza a napjainkat.”

(D.Annamária)